Önzésre nevel az információs társadalom

[namelink name="Dr. Freund Tamás"] Széchenyidíjas magyar neurobiológus professzor, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia élettudományi alelnöke nemrégiben Szegeden tartott előadást a Miskolczy Dezső emlékülés keretein belül. Nem kisebb problémáról beszélt, mint az információrobbanás belső világunkra gyakorolt hatásáról. A kép lesújtó, a tanulság pedig egyértelmű: cselekedni kell.

Miskolczy Dezső (Baja, 1894. augusztus 12.[1] – Budapest, 1978. december 31.[2]) orvos, neurológus, a modern ideg- és elmeorvoslás egyik úttörője. 1930-tól 1940-ig a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen tanszékvezető az Ideg- és Elmegyógyászati Klinikán.

1940–1945-ig a kolozsvári egyetemen tanszékvezető, 1944-45-ben rektor is. 1945–1964-ig a Marosvásárhelyi Orvostudományi Karon tanszékvezető. 1964–1969-ig a budapesti Orvostovábbképző Intézet tanszékvezetője. Az MTA levelező tagja 1939-től, rendes tagja 1946-tól. A magyar agykutatás egyik úttörője, Állami-díjas, posztumusz Magyar Örökség díjas.

Milliárdnyi idegsejt irányít

– Az agy megismerése az emberiség és a tudomány legnagyobb kihívása – kezdte előadását a neves tudós. Kiemelve, hogy az agy betegségei – évente 800 milliárd eurót –, a legnagyobb szociális és egészséggazdasági terhet jelentik a társadalom számára. Nyilvánvaló, hogy ezzel kezdeni kell valamit. Ahhoz azonban, hogy megértsük, mit tehetünk, érdemes először a 3-4 milliméter vastag agykérgünk és szürkeállományunk működését górcső alá venni.

 – Az agykéreg a legmagasabb rendű idegműködések központja. Funkcióit közel 100 milliárd idegsejtjének bonyolult hálózatán keresztül valósítja meg. Minél több másik elemhez kapcsolódnak az elemei, a hálózat annál komplexebb lesz – magyarázza, rávilágítva, hogy ez a nagyjából 100 milliárd idegsejt felel a gondolatainkért, mozgásunkért, memóriánkért és azért, hogy minden egyes cselekedetünkhöz érzelmeket tudjunk társítani.

– Érzelmeink, motivációink, benyomásaink, emlékeink mind-mind az idegsejtek között kialakuló kapcsolatok minőségétől függenek. Belső világunkat alapvetően agyunk működése határozza meg – szögezi le.

Lelki elsivárulás

Előadásából látszik, belső világunk lehet a kulcs a minőségi élethez. Gazdagsága rendkívül fontos, éppen ezért érdemes mindig fejlesztenünk, derül ki. Tanácsolja: ehhez gyereknek, felnőttnek, idősnek sok-sok katartikus élményre van szüksége, melyekre például a művészetek segítségével tehetünk szert. Nem beszél a levegőbe, ő maga a zenére esküszik. Gyermekkora óta játszik klarinéton, és a kóruséneklésre is mindig szakít időt.

– Belső világunk hihetetlen hatékonysággal befolyásolja például agyunk memóriakapacitását. Függ tőle, hogy mi az, amit egy életre megjegyzünk, és mi az, amit nem. De belső világunk állapotán múlik a kreativitásunk is.

Dr. Freund Tamás

Gondolataink minél inkább csak minket jellemeznek, annál valószínűbb, hogy másként asszociálunk a világ dolgaira, mint társaink – mondja, és felhívja rá a figyelmet, épp ezért kell mindenképp megteremteni feltételeit annak, hogy maradjon idő és agyi kapacitás a belső világ részvételére a tanulási folyamatainkban. A porszem azonban, bármilyen elszántak is vagyunk, épp itt kerül a gépezetbe. A tanulási folyamatokat ugyanis tragikus módon befolyásolja az információs társadalom.

– A túl sok információ elvonja a figyelmet. A neten való szörföléssel olyan információkkal írjuk tele az agykéreg tárolóelemeit, melyekhez soha nem társult érzelmi motiváció. Tehát, míg az agykéreg befogadóképessége véges, mi teletömjük szeméttel, aminek az lesz a következménye, hogy a hasznos dolgokat sem tanuljuk meg. Ez azonban természetes módon frusztrációhoz, lelki elsiváruláshoz vezet – fejti ki dr. Freund Tamás.

Drámai változások

 – Az, hogy agyunk adaptációs nyomás alá kerül, drámai változást idéz elő a tanulási folyamatokban. Erre azonban reagálnia kell valahogy, elkezdi hát keresni a megoldást. Ilyen megoldás lehet a túléléshez szükséges örömélmény, amelyet könnyen meg is talál az alkoholban és a drogokban például – magyarázza a szak-

értő, és rávilágít, a következmények sajnos nem csak az egyének szintjén figyelhetők meg.

A fennálló helyzet krónikus stresszhez, depresszióhoz, pszichiátriai, neurológiai betegségek kialakulásához vezet a teljes emberiség körében. Ráadásul a kulturális örökség továbbadása is egyre rosszabb hatásfokúvá válik.

Ha egy teljes faj számára változik meg a környezet, akkor gyakoribbak lesznek a mutációk, mert alkalmazkodni akar az agy a változáshoz. A drasztikusan átalakuló információátadási környezet pedig létrehozza a társadalmi fejlődés torzszülötteit: a terrorizmust, a vallási szektákat, az elmagányosodást és az önzést, mutat rá a szakember.

Sikertelenséghez vezet az önzés

Freund Tamás az önzés rohamos terjedését különösen nagy problémának látja. Úgy gondolja, nem igaz, hogy az önző egyének, legyenek bármily sikeresek is, képesek tartósan sikeres társadalmat építeni. Azonban, ha a közösség sikeressége az elsődleges, akkor annak fejlődése pozitívan hat vissza minden egyes tagjára. Elméletét az állatvilágból hozott példával támasztja alá.

Bár azt hisszük, nem így van, idősebb korban is képesek vagyunk tanulni. Már amennyiben kellően intenzíven használjuk agyunk bizonyos funkcióit. Minderre egy, a londoni taxisofőrök agyát vizsgáló kutatás mutatott rá. Az alanyokat fMRI, illetve PET Scan gépekkel vizsgálták.

A kísérlet során elképzeltették velük, ahogyan átmennek London egyik pontjából egy másik, távoli helyre. A monitoron jól látszott (világított) az az agyterület, amit az alany éppen használt. A térbeli tájékozódásért a hippokampusz nevű agykéregterület felelős. A taxisoknak is ezt az agyterületét hasonlították össze az átlagemberekével – nagyobb volt.

 – A vérszívó denevérek 30-40 fős kolóniákban élnek. Éjszaka vadásznak, nappal pedig egymást vakarásszák hasi tájékon. Így derítik ki, hogy a kolónia mely egyedei laktak jól éjszaka. Ők azok, akik felöklendezve a táplálékot, megosztják a többiekkel azt. Nem véletlen, hogy nem az önző géneket birtokló egyedek szaporodnak tovább. Esetükben az önzetlenség a túlélést jelenti, így sikeres a közösségük.

Azért is élnek 30-40 fős kolóniában, mert agyuk ennyi egyed számontartására képes – magyarázza, és hozzáteszi, a denevér emlékszik rá, ha valamelyik fajtársa nem adott neki táplálékot, így legközelebb annak ő sem ad. Az önző egyedek idővel kiszorulnak a közösségből.

A denevérek példája levetíthető az emberi agyra is. Mi csak két-háromszáz fős közösségben tudjuk rajta tartani a szemünket a másikon. Ezért is fontos, hogy tartozzunk kis közösségekhez is. Hisz ha csak városunkhoz, országunkhoz tartozunk, nagy eséllyel leszünk önzők és sikertelenek, tudjuk meg.