Papp György: "Nem jó, ha az ember magát művésznek tartja, tartsák annak mások"

– Több száz képet alkotott már. Hogyan tekint vissza pályájára és az elmúlt 80 évre?

– Szerencsés embernek tartom magam, mert amihez érzékem van, és amire születtem, azt egész életemben gyakorolhattam. A rajzkészséget, a természethez való kapcsolatot, a gyerekekkel való törődést, az irántuk való szeretet. És nem hagyhatom ki a nagy szerelmemet, a vitorlázórepülést sem, amit szintén az oktatás szintjéig vittem. A nagy betegségek is elkerültek. Rengeteg kiállításom volt itthon is és külföldön is, szeretik a munkáimat. Összességében jó 80 év volt.

Potyogtak a bombák

– Már gyermekként is megmutatkozott a tehetsége?

– Akkor még nem. Nagyon szegény családba születtem. Édesapám orvos volt, de elhagyott bennünket, édesanyám nevelt fel, aki gyári munkás volt. A 80 évből könnyű kiszámítani, hogy háborús gyerek voltam. Kegyetlen világ volt, amikor potyogtak a bombák. A gyerekkor nagyon sok irányból megedzett.

Sokaknak már történelem, de én még emlékszem rá, amikor megalakult a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége, ami egy háború után alakult női szervezet volt. Ezek a hölgyek összefogtak, hogy a szegény sorsú gyerekeknek segítsenek, akik közé én is tartoztam. Két ilyen hölgy étkezdét nyitott, ahová mindennap elmehettem ebédelni, cserébe lenyírtam a füvet, vagy ebédet vittem az egyikük édesanyjának. Képzőművészethez csak Szegeden jutottam. Itt kezdődött igazán az elhivatottságom.

– Inkább pedagógusnak vagy inkább képzőművésznek tartja magát?

– Nem jó, ha az ember magát művésznek tartja, tartsák annak mások. Szerettem rajzot tanítani, mert a gyerekek is szerettek rajzolni, és mert magammal tudtam ragadni az osztályt. Jó érzés, amikor az ember megsokszorozza a tudását. Vannak olyan kollégáim, akiket már az iskolapadból ismerek, ilyen például Szekeres Ferenc barátom.

Nem tudnám megmondani, hogy mi vagyok. Inkább csak azt mondom, hogy olyan pedagógus vagyok, aki az alkotómunkában teljesedik ki. Két főiskolát, egyetemet végeztem. A mostani Juhász Gyulán pedig rajz–földrajz szakon diplomáztam. 3-4 évig tanítottam, majd kineveztek Szeged és Csongrád megye rajzszakfelügyelőjének, pedig nagyon fiatal voltam, még csak 26 éves. Közben elvégeztem a Képzőművészeti Főiskolát is. A Béke Utcai Általános Iskolában is dolgoztam 10 évig, innen kerültem a főiskolára mint módszertanos, de ekkor már több helyen kiállítottam.

– A rajztanítás nem olyan, mint a matematika vagy a fizika. Mennyire tudja egy művész átadni a tudását vagy a szemléletmódját?

– Egyáltalán nem nehéz feladat, hiszen itt látásmódnevelésről van szó. A képességek mindenkinél különbözők, de az, hogy fölnyissam valakinek a szemét, megmutassam a térábrázolást, a színviszonylatokat, hogy milyen művészettörténeti tényezők segítik a megértést, az képességektől független. Meg kell tanítani, hogy egy kiállításon nem csak bámészkodni lehet. A rajztanítás nem nehéz szakma, de nehézzé teszik azzal, hogy elvették az órákat. Heti egy óra alatt kicsomagol és becsomagol egy művész. Fontos, hogy a pedagógus megmutassa a tárgya szépségeit, és az is, hogy a gyerekek a felfedezés örömével készítsék el a feladatukat.

Nagy siker számomra, hogy bármerre megyek az országban, a tűzzománcot azok oktatják, akik nálam végeztek. Amikor elmondják, hogy én szerettettem meg velük ezt a technikát, és azóta ezt csinálják, az felbecsülhetetlen.

Továbbfejleszti a hagyományokat

– Ha saját munkásságát szeretné bemutatni, hogyan jellemezné a képeit? Mik azok a motívumok, amik mindig a háttérben bujkálnak?

– Az alkotói törekvésemben nagy mértékben dominálnak a népi hagyományok. A népi szólások, mondások, népdalok, népmesék, faragások, viseletek, mind olyan gyökérnek számítanak, amelyek segítik a munkámat. A hagyományt folytatni kell, nemcsak a zenében, mint Kodály és Bartók tették, nemcsak az irodalomban, hanem a képzőművészetben is. Bár én a hagyományt nem megőrzöm, hanem továbbfejlesztem. Tanulmányoztam a népművészet motívumrendszerét, de azért, hogy átformáljam. Nem biztos, hogy fejlődött, de hozzátettem a magam tudását.

– A népművészetet, a népi hagyományokat tehát alapanyagként kezeli?

– Inkább társművészetnek tekintem. A hagyományok mindig alulról táplálkoznak úgy, ahogy a gyökerekből kinő a fa. Múltunk nélkül nem vagyunk igazán, és művészet nélkül sem vagyunk igazán jelen. A népművészet összekapcsolja az embereket. Népdalokról is mintázok képeket, de ezek nem illusztrációk, hanem önálló alkotások.

Papp György 1936. július 27-én született Békéscsabán. Főiskolásként került Szegedre, itt került kapcsolatba a képzőművészetekkel. Nagyon büszke Kornél fiára és három unkájára, valamint egy dédunokájára is. Szabadidejében sportot néz a tévében, szívesen olvas, azt mondja, feleségével, Ildikóval is megbeszélik olvasmányélményeiket. Fontosnak tartja, hogy tájékozottak legyenek a világ dolgaiban, így minden napjukat a Délmagyarországgal kezdik, és a Nők Lapját is rendszeresen olvassák.

A felesége is ott van a képeken

– A mostani két kiállítás az egész életművet öleli fel?

– Igen. Egy jubileumi kiállítást szerettünk volna, így Az új évezredbe lépve és az Utolér a múlt címet viseli. Több száz munkám van, és ez legalább a 65. önálló kiállításom. Ennek megfelelően válogattuk ki a tárlat anyagát a feleségemmel. Meg akartuk mutatni, melyek azok a munkák, amelyek ma is megállják a helyüket.

A mai napig elmegyek Békéscsabára osztálytalálkozókra. A kiállításmegnyitóra pedig eljöttek az érettségizős osztálytársaim is. Szóhoz sem jutottam a meglepettségtől. Az egyik, Fertő tónál élő repülős kollégám is felhívott a minap, hogy szeretne eljönni megköszönteni, és megnézni a kiállításomat. Ezek elmondhatatlan örömök.

– Mondhatjuk, hogy a felesége a legfőbb támogatója?

– Alkotói társam. Nélküle nem lettek volna például a mondókákról, a népcsúfolókról készült képeim. Mivel ének-zene szakos tanárnő, ő mutatta meg nekem a népdalok szépségét. Rendkívüli módon ért a képzőművészethez, a zenéhez, az irodalomhoz, sőt néha a titkári feladatokat is elvállalja. Még azt is meg tudja mondani, hogy melyik a jó munkám, és melyiken kell még egy kicsit javítani. Előfordul, hogy ilyenkor tiltakozom, de később mindig rájövök, hogy igaza volt. Ez óriási segítség.

Még tavaly is kijártam a korcsolyapályára. Írtak rólam egyszer egy cikket, aminek az volt a címe, hogy Papp György, a jégpálya ördöge. Ennek tiszteletére készült egy humoros képem, ami azt ábrázolja, ahogy kiemelem a feleségemet, Ildikót, miközben a jégen siklunk. A munkáimban mindig megtalálni a személyes vonatkozásokat, így a feleségemet is. Minden művész a saját maga modellje.

Biciklin vitte a festményeit

– A képzőművészet több ágában is alkot. Mi az, amit leginkább a sajátjának érez?

– Leginkább a grafikát, a linómetszetet, mert ez volt a kiindulópont. A linómetszetnél egy egyszerű PVC-re vésem fel a metszőkésekkel a mintát. Fekete festékkel lefestem, így amit kimetszettem, fehér marad a papíron.

A festéssel kezdtem, nagy méretű olajképeket készítettem a Vásárhelyi Őszi Tárlatra. Alig bírtam vinni a biciklin a képeket, majd fölborított a szél. A pedálra támasztottam, az egyik kezemmel fogtam a festményt, a másikkal a kormányt. A fiam portréját is megfestettem, nagyjából 40 évvel ezelőtt. Imád vadászni, és már akkor őzeket festettem a háttérbe. A tűzzománc csak később jött.

 – Ebben tud a legjobban kibontakozni?

– Sok lehetőség van benne, kevesen ismerik, pedig ötezer éves technika. De hát, amit nem tudunk, az nincs. Az iparművészek általában kis dísztárgyakat készítettek, de én képeket alkotok. 800 fokon égetem ki a munkáimat, sőt a keretezést is saját magam végzem. Sokcsápú alkotó vagyok: a műteremben dolgozom, a subasai kisháznál égetek, és a garázsban keretezek.

– Ennyi idő után mennyire tud még megújulni?

 – Nem szabad azt csinálni, amit már megcsináltam egyszer. Ameddig ez így történik, addig megy a dolog. Az is fontos, hogy az alkotó keze nyoma érezhető legyen. De a stílus nem egy előírt valami, az belőlem jön, én vagyok. Az ember úgysem tud kibújni a bőréből.