Tarthatják őrültnek, de 61 évesen is tudni akarja Szeles Imre, hányadán áll

– Tényleg a jégdiszkó után edzenek az öregfiúkcsapattal?

– Igen. A feleségemtől néha kérdezik is, hogy nem gyanús-e az időpont. Pedig csak ekkor szabad a jégkorongpálya.

– 61 évesen mi viszi rá, hogy éjfélig üldözze a pakkot?

– Őrült vagyok, legalábbis vannak, akik ezt gondolják rólam.

– Nem túlzás ez?

– Hogy értse, elmesélem a na­­pomat. Futva megtettem az Al­­győ–Szeged útvonalat oda-vissza, majd újabb nagy kört teljesítettem kutyasétáltatással, utána elmentem kajakozni, délután füvet nyírtam, ezt követően úsztam, végül jött a jégkorong.

"Cinkelnek a haverok, hogy én még kerekesszékben is játszok majd." Hatvanadik születésnapjára egy 60-as táblával felszerelt, hokiütőkből összetákolt járókeretet kapott. Fotó:Hemmertné Németh Annamária

– Keresem a szavakat...

– Ebben a korban is tudnia kell az embernek, hogy hányadán áll a teljesítményével. Egyszer például gondoltam egyet, kerékpárra pattantam, és eltekertem Békéscsabára, majd vissza.

– Mostanában milyen sport számít újdonságnak az életében?

– Rákaptam az úszásra. Csatlakoztam az algyői szeniorokhoz is. Noszogattak, egy tótkomlósi versenyre nagyon be akartak ne­vezni. Végül kötélnek álltam, és a korosztályomban gyorson, pillangón és háton is indultam.

– Mi lett az eredménye?

– Minden számban ezüstérem.

– Gratulálok!

– Köszönöm, de a fiúk már ci­kizve kérdezték: hol vannak az aranyérmek? Nem is voltam elégedett. Minden számban ugyanaz az úszó előzött meg, készülök a visszavágásra.

– Már-már kevésnek érzem a szenvedélyes jelzőt a sporttal való kapcsolatára.

– Ez egy fertőzés lehet, de nem tudom, hogyan kaptam el. Gyerekkoromban extrém módon indult az egész, olyan sportággal, ami csak évtizedekkel később lett hivatalos. Most parkour a neve, ebben tetők között ugrálnak, a franciáknál nagy divat. A kutyámmal macskákat kergettem a szomszéd házakon szaladgálva, talán itt kezdődött. Aztán jött a bringa, amit inkább a csomagtartón ülve, előrehajolva, kézzel szerettem tekerni, amíg más kormányzott.

– Volt nyugodtabb hobbija?

– A sakk, de ezt inkább édesapám erőltette. Alig bírtam ma­­gammal egy helyben ülve, így csak rapid versenyeken voltam hajlandó indulni. Futballra is be­­irattak, de komolytalan sportnak tartottam, aztán jött a vízilabda. Na, az már valami! Pár éve volt a negyvenedik évfordulója az első békéscsabai pólómeccsünknek. Ott majdnem meg is fulladtam. Persze normális, ha egy életerős ifjú lenyom a víz alá, én mégis el­­szégyelltem magam. Kezdeni akartam ezzel valamit, így jött képbe a szenior úszás.

– És a jégkorong?

– Gyerekként hokibot alakú ág­­gal és konzervdobozzal egy befagyott tavon. Pár cimborámmal rögtön ráéreztünk az ízére. Ugyan csámpásan koriztunk, de így is legyőztük az idősebbeket. Rájöttünk, hogy ez a sportág nemcsak zseniális, de egyszerű is: csak passzolni kell, ügyesen ki kell háromszögezni az ellenfeleket.

Fotó: Karnok Csaba

Tizennyolc évesen kerültem Szegedre, rögtön vásároltam is a téglajegyeket, amikor meghallottam, hogy jégpá­lya építését tervezik a városban. Amikor elkészült, Bánáti Antalék verbuválták a hokicsapatot, csatla­koztam. Kartonpapírból vagdostunk össze sípcsontvédőket, egy Hokibiblia című újság járt körbe, ebből tanultuk meg az alapokat. Amatőr alapokon nyugszik a tudásunk, egy tinédzser is leköröz minket, de a mozgás öröme a lényeg. Az adrenalin. A kombinatív játék. A két-három napig tartó izomláz.

– Mi olyat ad önnek a sport, ami pó­tolhatatlan?

– Mindig jókor voltam jó helyen, hogy magával ragadjon egy-egy sportág. A biliárdnak például ren­geteget köszönhetek. Padlón voltam a válásom után, le akartam köt­­ni magam. Muszáj volt, mert az alkoholizálásról hallani sem akartam. Az nem megoldás. Így hát éjjel-nappal biliárdoztam.

– Másoknak is hasonlót tanácsol egy trauma után?

– Sok emberre vagyok hatással, de nem szándékosan. Győzködni senkit sem akarok a rendszeres testmozgás hatásairól, kivéve a gyerekeimet. De ha megkérnek rá, bárkinek elmesélem: a sport gyógyír.