Jutalomként tekintett az áthelyezésre: Mandula atya Szentesen ünnepelte pappá szentelése 65. évfordulóját

– Jó érzés újra látni az atyát. Nehéz idők voltak akkor, 1956 után, de mi örömmel jöttünk vasárnaponként a templomba. Sokat tanultunk tőle, valósággal ittuk a szavait – mondta egy idősebb hölgy, aki a vasmise után sorba állt Mandula atyánál egy aláírásra. Egy régi fotóra kérte emlékbe az idős pap kézjegyét. A kissé megsárgult kép abban az időben készült, amikor Mandula József Szentesen szolgált. A néni akkor volt elsőáldozó.

A Szent Anna-templom padsorai megteltek július 7-én vasárnap, a Mandula József pappá szentelésének 65. évfordulója alkalmából tartott vasmisén. Az atya 1957-től 58-ig a szentesi Jézus Szíve-plébánián, majd 1958 és 1966 között a Szent Anna-plébánián teljesített szolgálatot, káplán volt és hitoktató, a felnőtt- és gyermekénekkar alapítója-szervezője. Többek között Pitti Katalin operaénekes is az általa szervezett kórusban kezdett énekelni, s újra énekelt az atya vasmiséjén is.

Az egykori copfos kislányok, rövidnadrágos kisfiúk közül sokan vettek részt a misén, immár őszülő hajjal.

Takács Edit, a vasmise szervezője így emlékezett az atyára:

Mandula József vasmiséjét egykori szolgálati helyén, a Szent Anna-templomban tartotta. FOTÓ: KOVÁCS ERIKA

– Nagyon nehéz szavakba önteni, mit jelentett és mit jelent nekünk, akkori szentesi gye­rekeknek és szüleinknek a nagyon fiatal, vidám, mosolygós, de ha kellett, nagyon szigorú, 191 cm magas, vékony, majdnem fekete hajú, derékig felhajtott reverendában a tanyavilágba motorral kijáró, a ministránsokkal focizó Mandula József. Mindig és mindenkihez volt személyes kérdése, vigasztaló vagy biztató, bátorító, félelmeket eloszlató, kedves szava.

– 1957-ben úgy kerültem Szentesre, hogy a kommunista rezsim Bács-Kiskun és Pest megyében megtagadta tőlem a hitoktatási engedélyt. A bűnöm az volt, hogy ahol éppen akkor szolgáltam, az egyik vezető tanító nem volt hajlandó beírni az iskolába a hittanosokat. Mikor ennek hírét vettem, kértem, hogy írja csak be őket az iskolába. Utána megüzenték a „jóakaróim", hogy abban a két megyében nem lehetek hitoktató. Így kerültem Szentesre. Azt mondták, majd megdöglök a szentesi agyagban… A hívek talán nem is tudták ezt, nem is nagyon beszéltem erről. Nemcsak azért, mert nem lehetett, hanem, mert ez nem büntetés volt nekem, hanem jutalom a Jóistentől. Nagyon sok örömet, boldog időszakot, szép éveket jelentett itt, Szentesen – mondta el a 88 éves atya. Hozzátette, kilencéves szentesi tartózkodása alatt mindig érezte az emberek szeretetét.

– Sokakat az iskolán kívül tanítottam hittanra vagy készítettem fel az elsőáldozásra.

Jó 60 év távlatából az atya már senkit nem ismert meg egykori szentesi tanítványai közül. A nevük alapján azonban beugrott, ki kicsoda.