Selyemgyáros királyok és Spitfire-ök

A lány egy Fairey Barracuda pilótafülkéjében ül, és azonnal híressé válik. Nyári egyenruhát visel fehér búzzal, fekete kendővel, a blúza ujja a könykéig fel van türve. Vállára vetve egy ejtőernyő, hosszú szőke haját megrázza. Megvilágítja a délutáni nap. Maureen Dunlop pilóta hihetetlenül ragyogóan néz ki. Amikor ezt a képet készítették 1944-ben, s megjelent a Picture Post című újság címlapján, a világ meg volt győzve arról, hogy az Air Transport Auxiliary - vagyis az ATA - csupán nőkből állt.

Az ATA, vagy ahogyan ismerték: a légi légió nagy szerepet játszott a második világháborúban, hiszen a brit háborús repülőgépeket juttatta célba a gyárakból a RAF (British Air Force, vagyis Brit Királyi Légierő) repülőtereire Britannia-szerte. Veszélyes munka volt, amely hihetetlen bizonysága volt a hősiességnek. Az ATA-nál repülni azt jelentette: egy férfi vagy egy nő a háború egyik legveszélyesebb feladatát végzi el - a halálozási arány magasabb volt, mint a RAF harcoló alakulatában.

Összesen 1124 pilóta szállt repülőgépre. Közülük minden hatból egyet megöltek. A folyamatosan fogyatkozó elit társulatnak utánpótlásra volt szüksége – ám mégis, amikor az országuknak valóban szükség volt rájuk, a nőknek mégis nehezn engedték, hogy részt vegyenek a harcokban. Ugyanazon a karikán kellet átugraniuk, amit addig csak férfiak részére tartottak fel - ez rendkívül nehéznek bizonyult.

A híres női pilóta, Amy Johnson volt az első, aki szólóban repült Ausztráliába a háború előtt. Amy 26 éves korában eltávolíttatta a méhét. Ugyanis a nőségét hibáztatta azért, hogy őt visszatartják. 

A pilótanők annyira vágytak repülni, hogy lemondtak a házasság lehetőségéről, így semmi sem
tántoríthatta el őket passziójuktól.
Egyik pilótatársa, Jackie Surour, annyira boldogtalannak érezte magát, amikor 1939 barátja közölte vele, hogy belépett a RAF-hoz, hogy Jackie azt válaszolta: megvetem a testem, a melleimet, mindent, ami azt bizonyítja, hogy nő vagyok, és ami arra kényszerít engem, hogy a hátországban szolgáljak elhagyatottan, mint egy elhagyott szerető. Gyűlölködve tekintettem a melleimre, amelyek csomóként pihentek a mellkasomon, és eszembe jutott a kézi borotva a fürdőszöbában.

Más nők annyira vágytak repülni, hogy lemondtak a házasság lehetőségéről, így semmi sem tántoríthatta el őket passziójuktól. Elkerülhetetlen volt, hogy pletykáltak arról: leszbikusok. Habár sokan közülük megpróbálkoztak a házassággal és a családdal, mégis egyedül repültek.

Margaret Fairweather akkor veszítette el a pilóta férjét, amkor várandós volt. Ahogyan a baba megszületett, szinte azonnal visszaült a pilótafülkébe, és lezuhant egy mezőre. Ez alkalmommal megmenekült, de 1944-ben egy másik repülőszerencsétlenséget már nem élt túl. Az ATA-nál 146 olyan bátor női pilóta volt, mint ő. Sorsuk többnyire nincs megénekelve, nem utolsó sorban a maroknyi idős túlélő extrém szerénysége miatt. Ám  most végül egy új könyv, a The Spitfire Women Of World War II ősszegyűjtöte az ATA-lányok különleges történeteit az új generáció számára.

Diana Barnato Walker egy dél-afrikai gyémántkereskedő unokája; Mary de Bunsen, a bécsi brit nagykövet lánya; és Lettice Curtis, az Oxfordi hölgyek teniszcsapatának korábbi kapitánya — ők voltak az első nők, akik négymotoros bombázón repültek.

Golden Age Pioneers: Amy Johnson

És ott volt még Mona Friedlander nemzetközi jégkorong-válogatott játékos; Lois Butler a kanadai sícsapat kapitánya; Audrey Sale-Barker olimpiai síelő, és később Selkirk grófnője; és Rosemary Rees volt balett táncos. Ők voltak a léginemzedék krémje.

Azoknak, akik az ATA-hoz akartak szerződni, legalább 200 óra repülési gyakorlattal kellett rendelkezniük, tehát ez a gazdagok sportja volt. Szépek, gyönyörűek és kívánatosak, egy kiváltságokkal teli életet adtak fel egy másikért, ahol a halál akár a következő sarkon szembe jöhetett. Azért hogy jelet hagyjanak maguk után, önként jelentkeztek a legveszélyesebb munkákra.

1939-ben Amy Johnson rutinfeladatot végzett, a Solent folyó fölött repült, hogy elvonja a figyelmet a harcoló pilóták gépeiről. 1941 januárjában halt meg, amikor a gépéből kifogyott az üzemanyag és belezuhant a Temze tölcsértorkolatába. Biztonságosan földetért, de eltűnt a vízben és megfulladt.

Ennél azonban sokkal több veszéllyel kellett számolni: botrányos volt, hogy az egyik pilótanőt pont egy férfitársa illette bántó megjegyzéssel, pont akkor, amikor fiatal társnője épp egy nehézbombázó pilótafülkéjéből lépett ki.

- Azok a nők, akik a hazájukat akarják szolgálni, jobban tennék, ha a nemükhöz illő munkát végeznének ahelyett, hogy beleavatkoznak a férfiak dolgába. A repülést a férfiak fejlesztették tökélyre - mondta a férfi. Néha a veszély abból adódott, hogy a pilóták nem ismerték a gépeket - 143 különböző gépen repültek, és gyakran csak fél órájuk volt arra, hogy a kézikönyvet elolvassák a felszállás előtt.

Adódtak problémák az időjárás miatt is: az esetek többségében, ezek az úttörő nők nyitott pilótafülkében repültek, berendezések és radar nélkül, amikor, ahogyan az Johnsonnal is történt, elnyelte őket egy felhő, és csak egy kicsi reményük maradt arra, hogy szerencsésen le tudnak szállni.

Az első nők csak könnyű gépekkel repülhettek, ugyanis azokat gyorsan helyre tudták hozni, ha baleset történt.
Történtek rettenetes dolgok is: 1943 januárjának egy reggelén Diana Barnato Walker Cotswolds fölött repült, amikor hirtelen egy 6000 láb vastagságú felhőbe keveredett bele. A 25 éves Bernato reménytelenül próbált kikerülni a felhőből, hogy leszálljon. Mivel a gépe magasságot veszített, Barnato reménytelenül próbált átnézni a felhőtakarón, hogy találjon egy helyet, ahol leszállhatna. Végül majdnem egy fa tetejére zuhant, de egy éles fordulattal sikerült az ütközést elkerülnie. Nem volt elvárható, hogy tökétes landolást hajtson végre a szakadó esőben a füves leszállóhelyen a RAF Windrush-i támaszpontján. A szerencse segítette a megmenekülésben, de ugyanakkor az óriási koncentráló-képessége és a kitartása is.

Nyitott pilótafülkében repülve ezek a nők gyakran agyon fagytak, mire megérkeztek a célállomásra, de amint leszálltak, már indultak is a vonathoz, hogy útjukról visszatérve a következő napon egy újabb gépet juttassanak el egy újabb támaszpontra. És ha a természet kihívásai nem lettek volna elgendőek, néhány pilóta makacsul a saját kezére bízta az életét.

A 24 éves Ann Wood-Kelly egyszer két férfipilótát követett az Avon szurdok fölött, és akkor is mögöttük repült, amikor ők átsuhantak a folyó fölött átívelő Clifton függőhíd alatt. Tény, hogy az élet a levegőben elbűvölő volt. Ördögien merész volt, élvonalbeli, és a nők, akik fitogtatták vonzerejüket és nőiességüket, gyakran szembenéztek a férfiak félelmeivel.

Ezek a merész nők tudták, hogy jól el tudják végezni a munkájukat, és eltökélt szándékuk volt, hogy ezt bizonyítsák is. Közülök mindenkinek a Spitfire volt a szentsége, a bátor kicsi repülő, amit a férfiak annyira szexinek talltak, hogy többnyire úgy beszéltek róla, mnt egy szeretőről, nem pedig gépről. 

A The Spitfire Women Of World War II ősszegyűjtöte az
ATA-lányok különleges történeteit az új generáció számára.
Mégis, az emblematikus brit együléles harci gép tökéletes repülő volt nők részére. A pilótafülke annyira kicsi volt, hogy a nők törékeny teste tökéletesen elfért benne. Azok a nők, akik Spitfire gépen valaha is ültek, azt mondták, olyan érzés, mintha olyan ruhát viseltek volna, ami tökéletesen illett rájuk. A nők szerették a gép érzékenységégt és erejét is: 1600 lóerős Rolls-Royce-motorjai voltak.

Az első nő, aki ilyen gépen ült, Margaret Fairweather volt, a liberális főnemes, Lord Runciman lánya. 1941-ben lépett be az ATA-hoz ezer repülési órával a hátamögött. Margaret egyike volt az Első Kilencnek, ahogyan a pilótanőket akkoriban nevezték. Ők a kicsi White Waltham repülőtérről szálltakfel, Berkshire-ből. A csapatot Pauline Gower vezette, az első nő, akinek megengedték, hogy bemásszon egy RAF gépbe, és vezesse. A konzervatív képviselő lánya, Gower senkit nem ismert, aki azt mondta volna, hogy a repüléshez a nők gyengék és törékenyek. Gower hegedűórákat vett, ezek költségét ő maga fizette, és bölcsen eltitkolta a szülei elől, mert abban a pillanatban, ahogy az apja rájön, hogy a lánya bontogatja a szárnyait, megvonta volna tőle az anyagi támogatást.

Végül, mint Amy Johnson apja, Sir Robert Gower lánya legszenvedélyesebb támogatójává vált, és 21 éves születésnapjára egy kis kétüléses gépet ajándékozott neki.

Pauline a gépet a maga szórakozására használta, és ide-oda utazgatott Kentben. A háború közeedtével már 2000 órát repült, és 33 ezer utast szállított, de ennek ellenére, mivel nő volt, nem engedték harcoló repülőgépre. 1940-ben állt elő azzal az ötlettel apja hatalommal bíró barátai előtt, hogy a pilóták számát nőkkel kellene növelnie az addig csak férfiakat alkalmazó Air Transport Auxiliary-nél. Pauline az első évben 400 fontot keresett - százalékkal kevesebbet, mint az azonos feladatot ellátó férfiak - és besorozott kilenc újoncot, akik vele együtt 26 fontot kaptak évente, plusz egyenruhát, repülős öltözetet.

Maureen Dunlop elsőtiszt, az Air
Transport Auxiliary egyik pilótája.
Az első nők csak könnyű gépekkel repülhettek, ugyanis azokat gyorsan helyre tudták hozni, ha baleset történt.

A horizont azonban kitágult. A 22 éves Joan Hughes, egyike a legfiatalabbaknak - 15 évesen kezdett repülni - már 600 repülési órát tudott maga mögött, és a könnyebb kisgépektől a négymotoros bombázókig mindent vezetett.

Hughes tapasztalatait a háború után kereskedelmi légitársaságok pilótáinak oktatásával kamatoztatta, és 1965-ben szerepelt egy filmben is, amelynek "Azok a csodálatos férfiak a repülő masináikon" volt a címe. 1992-ben, 74 éves korában halt meg, 11 800 repülési órával a hajónaplójában. De ezt csak a háború tette lehetővé számára. A nők tudták ezt, és hamarosan Britannia minden részéről özönleni kezdtek.

A háború végére azonban minden megváltozott. Az ATA-lányok olyan derekasan viselték magukat, hogy a határ a csillagos ég lett. Habár az Air Transport Authority azonnal feloszlott a háborút követően, nagyon sok nő egészen idős koráig repült. Mindannyian kétség nélkül bizonyították, hogy a nők egyenlőek a férfiakkal. És ez egy olyan örökség, ami az utánuk következő generációk számára nyomot hagyott mindegyik foglalkozás területén.