Bátyi Zoltán: Belami vagyonadója

– Megszavazták, megszavazták! – ugrált örömében és egy nagyon kopott vászonnadrágban a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző lakótelepi kocsmában Snájdig Pepi. A nagy viháncolás közepette azt is kifejtette: annak a parlamenti döntésnek örül ilyen fékevesztetten, hogy lesz már végre vagyonadó, így aztán – talán véletlenül – mégsem a szegények zsebében kotorászik most a kormány.

– Hogy az ingatlanokra kivetett adóról miért hiszi, hogy csak a gazdagokat sújtja, fel nem foghatom – zavarta meg Pepi örömtáncát Belami. – Mert az mégiscsak felháborító, hogy valaki egy élet munkájával, magas kamatozású kölcsönökből, adózott fizetéséből, adóztatott örökségét is beépítve a falakba felhúz egy házat, majd azt adózott fizetéséből, áfával terhelt anyagokból, drágán megfizetett mesterek segítségével még csinosítja is, és mindezért megbüntetik egy újabb adóval – tekerte egy végtelenített körmondatba a véleményét a külváros nyugalmazott szépfiúja.

– Mit fáj ez magának, panellakónak? – húzta el a száját Ló Elek.

– Tudja mit, nem csak ez fáj. Hanem mindaz, ami adózás ürügyén az elmúlt években ebben az országban folyt, és szépen folyik tovább. A vagyonadónak becézett ingatlanadó ugyanis csupán egy a sok közül, ami arra találtatott ki, hogy a nehezen megkeresett pénzünket megcsapolják. Vagy arról még nem hallott, hogy Magyarországon terhelik meg Kelet-Európában legjobban közterhekkel a fizetéseket? Hogy nálunk olyan magasak a járulékok, amiket még egy világbajnok rúdugró sem tudná átugrani? Miközben talán az egész Földön nincs annyi adócsaló, mármint a lakosság számához képest, mint éppen nálunk, ahol minimálbéres vállalkozók száguldoznak vadrácsos dzsipjeikben, és azon keseregnek, hogy nem eléggé azúrkék a feszített víztükrű medencéjük csempéje.

– De mi köze ennek a vagyonadóhoz? – érdeklődött Bika Jenő, aki éppen a vagyonadóról szóló tudósításokat böngészte. És megnyugodva vette tudomásul, egy kukkot nem ért belőle, tehát nem is borulhat fel a hormonháztartása az izgalmaktól.

– Kéretik nem félbeszakítani, mert könnyen bedughatom a fejét a pofonládámba! – ordította kissé idegesen Belami, majd így folytatta:

– Ugyanis a vagyonadóval egy időben, ha nem hallották volna, áfaemelésről is vitázgattak a derék honatyák, vagyis abban az országban, ahol minden így is nagyon drága, minden még drágább lesz. És éppen akkor, amikor az embereknek egyre kevesebb a pénzük, s már most is inkább nézelődni járnak a boltba, mint egy kiállításra, nem pedig vásárolni.

– Na ja, legalább nem veszünk meg minden vacakot – legyintett Plüss Eta.

– Etuska, maga mégis hol állt, amikor az észt osztották?! Ha nincs vásárlás, nem kell termelés se, húzhatják le a rolót a gyárak, küldik el a munkásokat, nagyobb lesz a munkanélküliség, több pénz kell segélyezésre, kevesebb adó folyik be, szóval: borul itt minden, mint a bili.

– Mint a válságbili, nem úgy akarta mondani? – vágott közbe Minek Dönci, aki azt fejtegette: egyrészt a válság sem tarthat örökké, másrészt a gazdasági bajok nem csak Magyarországra érvényesek, mert például a németek…

– Na, hagyjon engem a németekkel, akik ötször akkora fizetésből élnek, mint mi, és ha jól hallottam, a válságkezelő programjuk is jobban funkcionálna, mint a miénk – haragosodott Belami hangja.

– Miért, nekünk van válságkezelő programunk? Miért nem mondták? Máris boldogabb lettem – dőlt hátra a székében megnyugodva Firnájsz Egon, és az se zavarta, hogy Belami asztalától egy üres söröskorsó megkezdte gyors röptét a feje irányába.