Lovaggá ütötték a szegedi írónőt

SzegedTöbbszörös jubileumot ünnepelt az idei esztendőben Sántáné Kurunczi Mária. Az eleki születésű írónő 55 éve él Szegeden, éppen fél évszázada szolgálja a napfény városának kultúráját, 25 éve vezeti a Szegedi Alkotók Körét, ráadásul idén tavasszal ünnepelte hetvenedik születésnapját. 

Gyermekként színésznőnek készült, sorozatban nyerte a szavalóversenyeket, 16 éves korában pedig fellépett a Minerva Színpadon a Bartók Béla Művelődési Házban. 

– A versmondással nem volt problémám, de mikor valamit játszani kellett, nem tudtam mit kezdeni a kezemmel. Ez a későbbi életem során is több alkalommal gondot okozott. Például vezettem úgy műsort, hogy egy üres mappa volt a kezemben afféle mankóként. Szóval gyorsan be kellett látnom, hogy nem lettem volna jó színész. Másodikos koromban írtam életem első versét a babámról, ugyanis nekem csak egy kóckutyám és egy rongybabám volt – mondta el lapunknak. A színészet után a tanári, majd az ápolónői hivatás keltette fel az érdeklődését, végül 1966-ban Szegedre jött szövőnőnek tanulni. 

A gyári riporter 

Tizenhat évig dolgozott három mű­­szakban a Szegedi Textilműveknél, mellette tanult, hogy levelező tagozaton érettségit tehessen az egykori Ságvári-gimnáziumban. 

– Éveken keresztül délelőtt aludtam, délután iskolába jártam, éjjel pedig dol­­goztam – kö­­zölte. A fe­­szített napirend 1971-től új feladatkörrel bővült, amelyben Sántáné Kurunczi Má­­ria megtalálta valódi hivatását. Ekkor találkozott ugyanis a textilgyár könyvtárában egy író-olvasó találkozón Moldova Györggyel. Az esemény kapcsán készítette el élete első riportját, amely a gyár Textil­élet című lapjában jelent meg. 

– A gépek között írogattam, majd beküldtem a cikkeimet a Textiléletbe és a Textilmunkásba. Egyszer az irodájába hivatott a gyárunk újságírója, és azt mondta, hogy ha így folytatom, meglesz a nejlonharisnyára valóm. Mondtam neki a húszévesek nagy öntudatával, hogy meg tudom én azt keresni. Kiderült, a szerkesztőségből üzenték neki, hogy karoljon fel – mesélte. Hozzátette, a kéz­­zel írt anyagokat akkor már nem szívesen fogadták, ezért az újságíró megengedte, hogy Kurunczi Mária a titkárnőjének diktálja le írásait, aki begépelte azokat. 

Életképek 

A gyári lapoknak tizennégy éven át volt tudósítója, amely során háromszor nyert díjat írásaival. Ezt követően szabadúszóként többek között a Délmagyarország, a Csongrád megyei Hírlap, a Búvópatak, a Szövétnek, a Családi lap, a Gyermekünk és az Őszidő hasábjain publikált. Első cikkeiben gyári életképeket örökített meg például Egy szövőcsalád mindennapjai, Újító brigád, Történet a fekete Mercedesről címmel. – Mindenki azt hitte, hogy kaptam egy kocsit, pedig a fekete Mercedes egy írógép volt – mondta el mosolyogva. Már kezdeti írásai is bővelkedtek sajátos humorában, amely később egész írói pályafutását végigkísérte. 

– Nem szabad az életet túl komolyan venni, hiszen úgyis gyorsan elszalad – hangsúlyozta. 

Szabadúszóként minden­evőként jellemezte magát. 

– Megyek az utcán, és szinte minden pillanatban látok valami ihlető tárgyat, eseményt. Az írás számomra tulajdonképpen egy belső kényszer – közölte. Eddig 344 novellával, 168 me­sével, egy humoros kötettel és csaknem ezer verssel örvendeztette már meg olvasóközönségét. 

Sohasem késő elkezdeni 

– Próbáltam pályázatokon részt venni, de valahogy mindig kicsúsztam a korhatárból. Régi álmom volt, hogy toborozzak egy csapatot magamnak, ahol nincs korhatár – közölte. Az álom 1997-ben a Szegedi Alkotók Körének megalapításával vált valóra, amelynek közel huszonöt éves működése során 450 alkotó több mint hétezer alkotását tárták a közönség elé. Van taguk, aki hetvenévesen kezdett írni, és immár nyolcadik regénye látott napvilágot, állandó bázisuk a Bibliotéka Egyesület épülete. 

– A legidősebb tagunk 93 éves. Folyamatosan keressük a pályázati lehetőségeket. Egyik évben egy kardoskúti pályázaton például tizenhat díjat nyertünk – közölte büszkén. Sántáné Kurunczi Mária azonban nemcsak az írás rajongóit támogatja, festők és fotósok számára is biztosít bemutatkozási lehetőséget, majd segíti őket a továbbjutásban. 

Lencsevégen 

A televíziózás világába egy vé­­letlen folytán csöppent. Egy szentmihályi hölgy a buszon végighallgatta egy, az alkotókörről folytatott beszélgetését, és a végállomáson megkérdezte, hogy lenne-e kedve a szentmihályi kábeltévénél dol­­gozni. Egy hét múlva már a Bagoly TV bemondójaként tevékenykedett. Hazánk negyvenhét településén készített útifilmet, sőt Horvátországban és Erdélyben is, valamint a Közéleti Kávéház számos eseményéről készített felvételeket. Szívügye volt az utánpótlás-nevelés, táborokat szer­­vezett, gyermekstábjának sok tagja felnőttként a médiában helyezkedett el. 1999-ben figyelme a sérült emberek felé fordult, tolókocsis versenyeket közvetített, vakokkal és gyengén látókkal készített riportsorozatokat. 2000-ben a mozgássérültekről készített riportjaiért Szentmihályi Televíziózásért díjjal méltatták. Azóta is aktív kulturális tevékenységet folytat a Mozgássérültek Alternatív Egyesületében. 

– Annyit lehet tőlük tanulni a kitartásról, az életörömről. Például az egyik, műlábbal rendelkező ismerősömmel ép­­pen az SZTK előtt találkoztam, vitte haza az új művégtagot. Felnyitotta a csomagtartót, be­­rakta, majd odaszólt, hogy „látod, egyik lábam itt, a másik ott” – mesélte nevetve. 

Felkerült a korona 

Írói pályafutásának egyik legnagyobb élményeként idézte fel 2015-ös londoni könyvbemutatóját, amely során Egy kávé mellett című novelláskötetét, Én sem vagyok 100-as című humoros könyvét és Lélektől lélekig című verseskötetét mutatta be a nagyközönségnek. Kétszer méltatták a Déli Tükör díjjal, elnyerte a Közéleti Kávéház ezüstgyűrűjét, számos országos pályázaton végzett az élen vagy az elsők között. Elmondta, hogy ennek ellenére Szegeden nehéz érvényesülnie. 

– 14 éven keresztül adtam be minden esztendőben pályázatot könyvkiadásra sikertelenül – közölte. 

Ősszel a Magyar Kultúra Lo­vagja kitüntetéssel méltatták, amely elismerés számára koronaként ékesíti eddigi munkásságát. 

– Nagyon meglepődtem, mikor megtudtam, hetekig a föld felett egy méterrel szálltam örömömben. Miközben lovaggá ütöttek, azt éreztem, nem volt hiába ez az ötven év – fejtette ki az írónő, aki jelenleg önéletrajzi regényén dolgozik A dobpergés elmarad címmel.