Egyetlen szivacságy a kölcsei tornacsarnok kárpátaljai gyerekeinek világa - Galéria

A háború hátországi hangját a gurulós bőröndök műanyag kerekének kátyús aszfalton zörgő zaja írja le a legjobban. Ezt állapította meg több újságíró az első napokban Beregsuránynál. Bennem viszont az a pillanat maradt meg, amikor a tiszabecsi határtól tíz percre lévő kölcsei Kölcsey Ferenc Általános Iskolában az ebédlő ajtajának üvegéhez a helyi gyerekek nyomják oda az orrukat, és kíváncsian lesik a Kárpátaljáról menekült gyerekeket, akik a zöldbabfőzeléket kanalazzák. Odabent evőeszközök, tányérok csörömpölése, minden menza állandó háttérzaja, odakint síri csend és ámuló tekintetek. 

Két világ találkozott ebben a pillanatban. A szereplőket nem csak az ajtó és az üveg választotta el egymástól. A kölcsei gyerekek iskola után hazamennek, beregújfalui kortársaik nem. Egy-egy szivacságyat nehéz otthonnak nevezni, most mégis szigetként népesítik be a tornacsarnok padlóját a családok egymás mellé lerakott szivacsai. 

A gyerekek nagy részének egyelőre hatalmas kaland, ami történik velük. Sokaknak közülük talán soha nem volt még ilyen jó dolga. Egymás után érkeznek idegenek, akik csokit, édességet, pizzát, játékot hoznak nekik. A szülők örülnek, hogy rövid időre elfelejthetik gyerekeik, hogy mindenüket hátrahagyva kellett elindulniuk az ismeretlenbe, és néhány egymáshoz tolt mat­­rac vált kényszerű otthonukká egy ismeretlen iskola sportcsarnokában. 

Az egyik kisgyerek, Ferike kilencéves, elkéri a tollamat és a füzetemet, büszkén leírja a nevét nyomtatott nagybetűkkel. Jól érzi magát, mindenre kíváncsi, eleven gyerek, de azt azért elmondja, hogy hiába jó itt, azért otthon mégis jobb. Ne­hezen alszik el éjszaka, mert túl nagy ez a tornacsarnok, el­­veszettnek érzi magát benne.