2020.11.03. 17:30
Megfagyott a város szabadlakója
Szabadlakó – így nevezték a Délmagyarországban Szeged akkoriban talán legismertebb hajléktalanját, aki 1938 elején már nem tudott tovább dacolni az időjárással. Évekig élt a Széchenyi téren, rendőrrel ügye soha nem volt. Lapunk is megemlékezett az egykori ezredkürtösről, aki nem bírta a családi életet.
Melegen öltözött korcsolyázók a Széchenyi téren a 30-as évek második felében. Kinka bácsi hóban-fagyban is a téren aludt egy buxusbokor alatt, még télikabátja sem volt
Forrás: Fortepan/Plesovszki Ákos
„Kinka bácsi a legismertebb szabadlakó — mint tegnap jelentette a Délmagyarország — megfagyott a Stefánián lévő vár egyik ablakmélyedésében. Elkékült arccal, merev testtel feküdt a havon, amikor a mentőautó megállt a Stefánia bejáratánál. Elég volt egy pillantást vetni az arcára s látszott, hogy (...) az egykori ezredkürtös, aki az orosz harctéren lefújta a háborút, halott.” Ezekkel a szomorú mondatokkal kezdődött a Délmagyarország 1938. január 5-i számában az írás, ami megemlékezett Szeged legismertebb hajléktalanjáról.
Kinka Antal, a 63 éves szegedi napszámos a Széchenyi téren, a bérkocsistandnál töltötte napjait. Ismerte jóformán az egész város.
Fotó: Fortepan/Plesovszki Ákos
Bukszus alatt aludt a hóban
Állandó hálóhelye egy bukszusbokor alatt volt, holmiját a tér sarkán álló transzformátorállomásnál tartotta – „csorba fésűt, cigarettaszipkát, horpadt plédobozt ... Ennyi volt földi kincse, semmivel sem több.” Az embereket megdöbbentette a halála, mert úgy ismerték, mint aki a legnagyobb széllel, hóval, faggyal is dacol. „A bukszusbokor alatt néhány újságpapíron aludt a legkeményebb télvíz idején is, reggelre rendszerint magasan állott rajta a hó, de sohasem ártott meg neki. Pedig még csak télikabátja sem volt, rongyos kiskabátban aludt” – legfeljebb igazán nagy hidegek idején feküdt be a villamosváróba. Az orosz fronton „tanulta meg a hideg fortélyait”, náthás sem volt soha.
Összefogott érte a város
A Délmagyarország január 5-i cikkéből kiderül: Kinka Antal halála előtt két évvel összefogtak érte a szegediek. „Megindult egy mentési akció, hogy a hajdani ezredkürtös rendesebb körülmények közé jusson. Soha annyi ruhát, cipőt, kesztyűt nem hordtak össze egy ember számára (...)” Az öregnek egy ideig tetszett, hogy „olyan elegánsan jár, mint egy báró”, de megunta ezt is. Még a családjával is összebékítették – merthogy volt felesége is, csak hát nem bírta el soha a családi élet kereteit. Hazavitték, két napig a feleségével járkált karon fogva, bemutatta mindenkinek. Aztán visszaszökött a bukszus alá. – Nem nekem való az, kérem – legyintett, amikor az ismerősök meglepődve kérdezgették régi posztján, miért hagyta ott megint a családját.
Nem volt dolga rendőrrel
Évekig űzte ezt az életmódot, de a rendőrséggel soha nem gyűjt meg a baja. Kocsimosással, lócsutakolással, küldönci szolgálatokkal keresett némi pénzt, abból élt. Az italt szerette, de soha nem részegedett úgy le, hogy elveszítse a méltóságát. A halálát végső soron mégis a szesz okozhatta. Néhány héttel előtte már feltűnt, hogy a „szabadlakó” vasszervezetével valami baj van. Sokáig álldogált a mozik meleg előcsarnokaiban, és melegebb hálóhelyet keresett magának: a Stefánián a várrom egyik ablakmélyedését tömte ki szalmával. Feltételezték, hogy ittasan elaludt, kigurult a szalmából, és a fagy végzett vele: lapunk is hírt adott róla, hogy akkoriban szibériai hidegek jártak egész Európában. „Most már Kinka bácsi is egykori bajtársai között van, akik bizonyára már várták Kinkát, a kürtöst...”
