Buggyantva

Vannak az életnek (valós?) nagy dilemmái. Hogy például hogyan sütve remek a tojás: buggyantva, felverve, tükrösen vagy rántottának. Bagatellnek tűnik ugyan, de senki nem szereti mindegyiket, holott az alapanyag ugyanaz. A tojás. A tojás, amit legtöbben csak úgy ismernek, a papírdobozos, érthetetlenül hosszú számsorral nyomott, szupermarketben beszerezhető ételnek való. Egyforma méretű. Általában M-es, mint a gatya mérete például. És sohasem szaros.

Életemben először kell 10 pipiről gondoskodnom teljesen egyedül, hónapok óta. Azért csak tíz, mert három már kimúlt az elmúlt 14 és fél hét alatt. Talán a kiindulási szám volt szerencsétlen (rájuk és rám nézve is), talán kozmikus erők szólították el őket, de az is lehetséges, hogy fogalmam sem volt róluk. Kezdjük ott, hogy azt hittem: a tyúk szeret. Engem. Szaladnak elém, üdvözölnek mikor délután hazaérek munkából. Könnybe lábad a bal szemem. Majd miután követnek egészen a ház ajtajáig, jut eszembe a két fángli (fángli?) kukorica, amit nem szórtam eléjük. Aztán jött az, hogy kirepülnek a kerítésen túlra. Ami könnyedén megakadályozható, ha levág az ember a szárny tollából egy keveset. Oké, de ha még át is lendülnénk a „mettől-meddig nyessem” kérdésen, akkor is ott a következő probléma: a tyúk nem jön ide. Sőt, ha én megyek oda, akkor ő is odébb megy. Megkezdődött hát az oktalan, tyúkokhoz is méltatlan kergetőzés. Nem én nyertem, annyit elmondhatok.

A tyúkokkal járó feladatok, dilemmák és problémák sorát hosszan sorolhatnám. A tyúktetűt például hagyjuk is. Inkább azt dúdolom magamban: „Az én szívem rántott hús, de azon a bunda nem liszt, nem tojás és nem is zsemlemorzsa. Az én szívem rántott hús, de azon a bunda magány, vágy és rettegés talán… "

Ám a méla önsajnálatból visszaránt a földre a hangos telefoncsörgés: köszönik szépen az ajándék tojást – hallom a vonal túlsó végéről –, de nem lehetne, hogy kevésbé legyen szaros?