A stoppos srác

Az út mellett stoppolt egy 20 éves forma srác. Manapság már nem sűrű, de nem is szokatlan jelenség az, hogy valaki így szeretne eljutni célállomására. Mégis alaposan csodálkoztam, mert a fiatalember nem két település között állt, felfelé tartott hüvelykujjal jelezve az autósoknak, hanem Szegeden, Tarjánban. És ami még szebb, egy buszmegállóban, egyébként a Szamos utcainál. Talán nem csoda, hogy a sofőrök nem lájkolták próbálkozását.

Az is lehet, poénnak vették. Nem tudom, nem faggattam, csak észrevettem. És rögtön elindult a bogár az agyamban. A stoppolás egyszerre a reménytelenség és a remény jelképe, hiszen bízunk abban, hogy felvesz valaki, utazhatunk és célba érhetünk, viszont minden tova suhanó autóval a csüggedés uralkodik el rajtunk. Ha csak pillanatokra is. Én kétszer próbálkoztam ezzel a módszerrel, mindkettővel egy önként vállalt – később hatalmas hülyeségnek bizonyuló – gyaloglásnak akartam véget vetni. Először Vásárhelyről indultam Szegedre, Algyőig jutottam, addig nem vett fel senki és onnan busszal utaztam tovább. A második egy regionális, Csongrádon tartott töriversenyhez kötődik: óriási hóvihar volt, és nem tudom miért, de gyalog indultam el Szentes felé. Felvett egy busz, ami diákokat hozott és vitt a versenyre. Ezzel az életemet mentették meg. Azzal háláltam meg – bár ezt igazából nem lehet! –, hogy a szentesi Jövendő utcai kollégiumban szállást szereztem nekik egy éjszakára, mert motorizálva sem akarták folytatni az utat.

Sokan állunk, jelképesen, az út mentén stoppolva. Észre sem vesznek, elmennek, elhajtanak mellettünk. Haladnak, mi pedig toporgunk, és szép lassan elmegy, elrobog mellettünk az élet. Várhatjuk, hogy valaki felvegyen, de ahhoz előbb el kellene indulni. Akár gyalog is. Magunkért. Nem tudom, a srác meddig állt a buszmegállóban.