Liliba és Bánni

Mint oly’ sokszor, ezúttal sem emlékszem a szakszerű indoklásra; többszöri újraolvasás után sem. Olyasmi rémlik, hogy az intenzív érzésekkel társuló életesemények, történések sokkal inkább rögzülnek emlékeinkben. Volt valami a szövegben arról, hogy nem véletlenül ébrednek reggel urukra dühösen a lefekvéskor is dühös asszonyok. És ezért működteti kiválóan a férfi elme a „törlés” gombot. Röviden: nincs az a konfliktus, amit reggelre ne lehetne kialudni. De könnyen lehet, hogy ez a passzust már csak az én fejem őrzi. 

Különös dolog az emlékezés.

Kepes András Két macska voltam című könyvének harminchatodik oldalán tűnik fel a színen Liliba, a kutya okosságával vetekedő, masniban szaladgáló, simogatásra, nyakvakargatásra hangos gágogással felelő, szeretetteljes liba. Könyvnyi élete néhány sor csupán. A falura kiköltöző család kislányának a kedvence; kitárt szárnyakkal futott felé, Gerda éjjelente néha becsempészte a szobájába és vele aludt. Ám egy rettenetes napon a libácska ott hevert a konyhában a vágódeszkán, tollaitól fosztottan, csupasz testtel, kibelezve. Gerda pedig a rettenettől odahányt a konyhakőre. 

Kinti-benti tartású, tehát kanapé jellegű harminc kilós kutyáim kedvence a nyulas konzerv, amit többnyire hangos szellentéssel hálálnak meg. Mondják, így távozik a béke, a hála és a boldogság. Ám a kedvenc ebek kedvencét leemelni a bolti polcról, azt valahogy mindig félperces dilemma előzi meg; nyújtott karral a polc felé lemeredve a Tescoban. Okát nem tudtam, nem is nagyon kerestem, míg Liliba eszembe nem juttatta Bánnit. A húsvétra kapott bolyhos, lágyan a gyerek tenyérbe simuló, életem egyetlen saját nyulacskáját. 
Tudják mi következik?