Filmkritika: Egy család tragédiája

Vannak történetek, amikről igaz mivoltukból adódóan nem igazán lehet – vagy legalábbis nem etikus – azt mondani, hogy jók/izgalmasak vagy rosszak/unalmasak. Ilyen történetet dolgoz fel Sean Durkin (Martha Marcy May Marlene, A fészek) legújabb filmje, a Vaskarom, amelynek valamivel több mint kétórás játékideje alatt egy világhírű pankrátorcsalád életét követhetjük nyomon. A Von Erich család teljhatalmú ura, az édesapa maga is pankrátorként kereste a kenyerét, és miután született öt fiúgyermeke, tőlük is elvárta, hogy felnőve pankrátorok legyenek. Az elsőszülött fiú azonban már hétévesen elhunyt, és a többiek között is akadt olyan, aki vagy nem akart az apai iránymutatás szerint élni, vagy nem volt elég alkalmas a pankrátor pályára. Ámde az apa parancsa szent és sérthetetlen volt, így előbb-utóbb valamennyi fiú behódolt neki. Élükön a rangidős Kevinnel, akit Zac Efron alakít valami egészen lehengerlő módon.

Azért is használom ezt az erős kifejezést, mert Efron mindezidáig nem igazán tudta kibontakoztatni a benne rejlő színészi tehetséget. Ficsúr szépfiúként, a kamaszlányok kedvenceként indult a pályája elején, később pedig zömmel jobb-rosszabb vígjátékokban láthattuk őt (már amikor épp nem a sorozatgyilkos Ted Bundyt alakította a nagyon hosszú című és egyébként remek 2019-es thrillerben). Most leginkább ő viszi hátán a filmet, a Von Erich fiúk közül a néző Kevin karakterét ismerheti meg a legjobban. Ő és a testvérei valamennyien az apai szigor és elvárás okozta erős frusztrációval küszködnek, emellett pedig féltékenység, kisebbrendűségi érzés és súlyos szeretethiány övezi kibontakozó karrierjüket, illetve egész magánéletüket. Sorsuk úgymond idejekorán megpecsételődik. Kevin például hiába nősül meg, sőt azután gyereke is lesz, úgynevezett normális, gondtalan életről legfeljebb csak álmodhat. A Von Erich fiúk nagyritkán előforduló boldog pillanatait szinte folyamatos tragédiák árnyékolják be.

Nem könnyű látnivaló tehát a Vaskarom, ennek ellenére – vagy éppen ezért – érdemes megnézni. Zac Efron alakítása mellett más tényezők is szerepet játszanak abban, hogy a Vaskarom kiemelkedő filmdrámának nevezhető. Magyar emberként aligha hagyhatjuk szó nélkül az operatőri munkát, ami a Kossuth-díjas Erdély Mátyás (Saul fia) nevéhez fűződik. A pankrációs jelenetek az ő izgalmas felvételeinek köszönhetően kelnek életre, és ezeket a dinamikus képeket ellenpontozza a ringen kívüli élet líraibb, csendesebb fényképezése. És ha már a pankrációs jeleneteknél járunk, az is a Vaskarom dicséretére válik, hogy az alkotók végig ügyeltek arra, hogy betartsák az arányokat, vagyis a mélyen emberi sorstragédiából ne készítsenek egyszerű sportfilmet. Akit tehát maga a pankráció, ez az erőszakos sport (showműsor?) tántorítana el attól, hogy megnézze Durkin filmjét, higgye el: a Vaskarom színtiszta filmdráma, nem sportfilm. A nagy dolgok nem a szorítóban alakulnak, hanem a ringen kívül.

A család szerepe óriási, ez köztudott dolog, az pedig mindennél lényegesebb, hogy meglegyen a tagok közötti összetartás. Viszont a Vaskarom egy olyan családmodellt mutat, ahol inkább azt kívánnánk, bár ne ragaszkodna a gyermek ennyire a családi hagyományokhoz. Vagy ha megtörténik a rossz, ne folytassuk, ne kövessük el mi is ugyanazt, hanem tanuljunk belőle, és csináljuk másképp, hiszen sokszor a rossz példa ugyanolyan hatékony tanító lehet, mint a jó példa. Kevin Von Erich története mutatja, hogy igenis van kiút, meg lehet törni azt a bizonyos családi átkot. 

8/10