Filmkritika: A pokolba vezető út kikövezése

1971-ben járunk, Rómában. Ide érkezik Margaret, az ifjú apácajelölt, hogy életét teljes mellszélességgel az Úrnak szentelhesse. Miután úgy-ahogy berendezkedik új otthonába, egy árvaházba, vészjósló eseménysorozat veszi kezdetét, aminek középpontjában egy igencsak magának való kislány, Carlita áll. Carlita különös viselkedése rögvest felkelti Margaret figyelmét. Vajon mi lehet a kislány titka? És mit tudhatnak azok, akik próbálják elkülöníteni Carlitát a többiektől? Margaret egyre több furcsa dolgot tapasztal, amik mögött talán sötét erők állhatnak. 

Mint már fentebb említettem, az 1976-os Ómen igazi horrorklasszikus, ami éjsötét hangulatával, felejthetetlen zenéjével és súlyos drámaiságával nyerte el és mind a mai napig elnyeri a horrorrajongók csodálatát. Benne megismerhetjük Damien gyermekkorát, az első jeleket arra vonatkozóan, hogy ő maga az Antikrisztus.

Az első ómen című film azonban nem Damienről szól, hanem az édesanyjáról. Ennélfogva Arkasha Stevenson alkotása előzményfilmnek (idegen szóval: prequel) tekinthető. És mint ilyen, nem is sikerült rosszul.

Az első ómen játékideje nagyjából két óra. Sötét és zajos jelenettel kezd, aminél azonban sokkal hatásosabb e rövid bevezető utáni lassú, hátborzongatóan csendes folytatás. Itt máris érezni, hogy az alkotók komolyan gondolták azt, hogy megidézik a 70-es évek horrrorklasszikusát.

Ezután vesszük az irányt Rómába, ahol rögtön szembetűnik, hogy a stáb milyen nagy műgonddal törekedett arra, hogy megelevenedjen a 70-es évek hangulata. Egy kisebbfajta időutazásban lehet részünk, amely során nemcsak a díszletek és a jelmezek, de még a kamerakezelés, azaz a látványvilág is a múltat idézi. Nem beszélve a zenéről, amely ugyancsak az eredeti Ómenhez közelíti a filmet (és ne feledjük: a 76-os horror egyetlen Oscar-díját a zeneszerző, Jerry Goldsmith nyerte el). Mivel most 2024-et írunk, azt lehet mondani, hogy Az első ómen egy hamisítatlan régivágású mozi, amelynek avítt mivoltát a lassan ötvenéves Ómen igazolja.

Mindezzel csupán azt akarom mondani, hogy akinek még egy horrorfilm esetében is fontos, hogy pörögjenek az események, annak nem igazán fog bejönni Stevenson első nagyjátékfilmje. Aki azonban inkább az az elmélyülős fajta, és a filmek terén szereti az úgymond klasszikus ízvilágot, annak érdemes tennie egy próbát Az első ómennel.

Mondanom sem kell, ez az előzményfilm sokkal jobban sikerült, mint az októberben (és nagy csinnadrattával) bemutatott Az ördögűző: A hívő. Nagy különbség, hogy míg az egy fárasztó klisécunami volt, addig Arkasha Stevenson filmje egy méltánylandó hommage az Ómen felé.

A látványszervezésen és a zenén kívül muszáj kiemelni Nell Tiger Free pazar alakítását. Az angol színésznő apácakaraktere már az elejétől kezdve megnyeri empátiánkat, hogy azután több olyan jelenete is legyen, amik közül az egyik mindenképpen odakívánkozik az év végi best of listára. Nem akarom elárulni, melyik az a jelenet; aki látta, úgyis tudja, melyikről beszélek. Mindenesetre az ilyen alakításokra szokás a szaknyelvben azt mondani, hogy method acting, ami teljes átszellemülést, átlényegülést jelent.

Ez az odaadás jellemzi az egész alkotógárdát, és ez még akkor is megsüvegelendő, ha amúgy a film nem hibátlan. Vannak holtpontjai, néhol már túl lassú, és kevés az igazán félelmetes jelenet benne. Abba is bele lehet kötni, hogy Carlita nem elég érdekes karakter, holott ő az egyik legfontosabb szereplő. Mai szemmel nézve Az első ómen nem elég ingergazdag, úgyhogy elődjétől eltérően sosem fogunk rá klasszikusként tekinteni.

7/10