Vízkereszt, vagy amit akartok

Hogy miért pont ezt a címet adta Shakespeare a művének, amelynek tartalma semmilyen összefüggésben nem áll ezzel? A miértre csak a szerző válaszolhatna, de sajnos már nem tud. Az utókor találgat, Shakespeare meg lehet, hogy azt mondaná, tudja a fene!

Közeleg vízkereszt, a karácsonyt lezáró ünnep, amely Jézus Krisztus megjelenésének, kinyilvánulásának momentumait kapcsolja egybe. A naphoz kötődő népszokások közül ma már jószerével csak a karácsonyfa leszedését tartjuk meg. Lebontjuk a fát, megkopaszítjuk a házat kívül-belül a fényfüzérektől. Jönnek a sötét napok, számomra az év legutálatosabb időszaka és még állítólag hideg is lesz, attól meg ugrál majd a vérnyomásom.

A karácsonyfa lebontása előtt több család is megéli a saját kis rituáléit. Vannak, akik magukba gyűrik az utolsó réteseket, bejgli szeleteket, aztán rohannak a gyógyszertárba görcsoldóért, közben fogadkoznak, hogy jövőre másképp lesz, pedig dehogy. Ugyancsak szokás az utolsó csillagszóró meggyújtása is a már szinte csontszáraz fákon. Pedig a katasztrófavédők ma is már szinte könyörögtek egy Facebook-posztban, hogy ne már, mert száraz fenyővel lehet csak igazán fénybe, no meg hőbe, aztán koromba borítani az otthonunkat, az életünket meg romba.

Vízkereszt után egy sajátos csapadékjelenségre is figyelni kell a magasházas övezetekben, a karácsonyfa esőre, mert sokan nem veszik a fáradságot, hogy metszőollót ragadva lemetszegessék a fa ágait, hogy aztán úgy vigyék le a gyűjtőhelyre, egyszerűen csak kidobják az ablakon, aki meg a járdán közlekedik, ugorjon, amerre lát. Magam is voltam már szemtanúja ilyen vitézinek nem, de bunkónak annál inkább nevezhető tettnek.

Szóval jönnek ugyan a sötét napok, de ne az utolsó csillagszórótól legyen nagyobb a világosság. Hagyjuk ezt a természetre, tyúklépéstől tyúklépésre.

Kiemelés: „Ugyancsak szokás az utolsó csillagszóró meggyújtása is a már szinte csontszáraz fákon.”