A boldogsághoz sokszor elég egy krémes - hetvenéves lett Kozma György, a tápéi futball egyik legendája

– Hogyan szerette meg a labdarúgást? 

– A SZEOL-pályán 12 évesen labdaszedőként remek játékosokat nézhet­tem élőben, láttam, mennyi néző szereti a labdarúgást. Itt meg is fo­­galmazódott bennem a cé­­lom: minél több szurkoló előtt játszani, és a né­­zőket minél jobban kiszolgálni. Nem volt ritka a 15 ezer néző sem, ha például a Fradi jött Szegedre, míg a legtöbb drukker, aki előtt pályára léptem, a Népstadionban volt: 40 ezren néztek a magyar ifjúsági válogatottban. Fantasztikus élmény volt. 

BÜSZKE A TESTVÉREKRE 

– A Kozma testvérek közül ön játszott a legkevesebbet az első osztályban. Fájlalja? 

– Az biztos, hogy az öcsém, Zoli és a bátyám, Misi jobb eredményeket ért el a futballban, mint én, nem irigy, sokkal inkább büszke vagyok rájuk. A sporthoz való ragaszkodásunkat elsősorban az édesapánknak köszönhetjük. Ő irányított, menedzselt bennünket, miközben nagyon jó nevelést kaptunk mindhárman. Elmentünk a sport felé, de a pályafutás vége után is helytálltunk. Mi hárman állandóan versenyhelyzetet te­remtettünk: az iskola végeztével lementünk a gyöpre, én voltam az öcsémmel a bátyámmal szemben, és állandóan piszkáltuk egymást, hogy minél jobb eredményt érhessünk el. 

– Milyen volt abban az időszakban NB I.-es labdarúgónak lenni Szegeden? 

– A szurkolók minden hazai meccs után összeültek a Széchenyi téren, és értékelték a csapat teljesítményét. Természetesen jólesett, hogy egyre többen meg­­ismertek. Ha jól ment a játék vagy nyertünk, gratuláltak, ha kikaptunk, elmondták, jobban kellene valamit csinálni, mert kell a győzelem. Annak idején ingáztunk az NB I. és az NB I./B között, ezért tényleg minden pontra szükség volt. Nem kerestem a kapcsolatot a szurkolókkal, inkább a háttérben maradtam, mert nem szerettem a kivagyiságot. Ha úgy adta az idő, inkább vidékre, Deszkre vagy Szentmihályra jártam bu­­lizni, hogy ne ismerjenek fel, ne találkozzak ismerősökkel. Ha csak kólát vagy jaffát ittál labdarúgóként, akkor is az terjedt el, hogy az a játékos ré­­szeg volt. Nekem elég volt, hogy a meccsekre mind pszichésen, mind fizikailag felkészüljek, és kiszolgáljam a nézőket. 

ANYAGI ELŐNYÖK 

– Lenne a mai világban NB I.-es labdarúgó? 

– Ha az anyagiakat nézzük, igen. Annak idején 500 forint volt a havi étkezési hozzájárulás, nagyjából feléből meg lehetett oldani a kajálást. Ezenkívül volt fizetés, prémium, azaz egy picivel jobban éltünk, mint az átlagember, de olyan sokat nem lehetett félretenni. Én azt látom, hogy a mai futballban nem igazán jönnek fel a tehetséges játékosok. A klubok rá vannak kényszerülve, hogy kész játékost vesznek, és vagy van eredmény, vagy nincs. A fiataloknak sem vonzó a labdarúgás. Erre egy példát mondok: Cristiano Ronaldótól gyerekként megkérdezték, mi szeretne lenni, ő pedig azt mondta, nem válogatott- vagy első osztályú játékos, netán BL-győztes, hanem a világ legjobb labdarúgója. Ez az a plusz, amit én hiányolok a mai gyerekekből. Nyugaton a futball teljesítményorientált, míg itthon nem biztos, hogy kell hozzá a kiemelkedő produkció, mégis megvan a pénz. Nem vagyok irigy, de azért ez visszás. 

– A labdarúgó-pályafutásból könnyen ment az átállás a civil életre? 

– A Szegedi Dózsában játszottam, közben építettem ma­­gam, így öt évig nyomozóként dolgozhattam a megyei főkapitányságom. Sokat láttam, tapasztaltam, tanultam, majd ezt követően lettem egy kereskedővállalatnál diszpé­cser, 1990-ben pedig saját cé­­get alapítottam. Azóta, 32 éve ugyanazt csinálom, akadt, amikor több mint 30 embernek munkát, megélhetést adtam, miközben nyugodt körülmények között élhetek nyugdíjasként. 

SAJÁT ERŐBŐL 

– Könnyebb volt labdarúgóként a civil élet? Sikeres sportolóként jobban nyíltak a kapuk? 

– Amit elértem, azt nem mások által, hanem saját erőből értem el. Meg kellett küzdenem minden területen a sikerért. Volt olyan elképzelésem, hogy a pályafutás végeztével testnevelő tanár leszek, és a főiskolára az a Nagy László felvételiztetett, aki a csapatnál edző is volt. Sajnos hármas osztályzatot kaptam tőle földrajzból és testnevelésből is, így nem sikerült a felvételi. Ha csak négyes vagyok ezekből, már felvesznek, de nem kerestem senkivel a kapcsolatot, hogy segítsen. A pártbizottságtól is kérhettem volna támogatást, mégsem tettem. Ugyanígy volt a futballban: saját erőből haladtam előre. 

– Milyen a 70 éves Kozma György lelke? 

– Büszke vagyok arra, hogy már ennyit megéltem. Sokan nem tudják meg, mit jelent ez a kor. Ahogy halad előre az idő, úgy jön rá az ember, hogy a mögötte lévő időszak milyen gyorsan eltelt. Aktívan éltem mind a sportban, mind a gazdasági világban, és úgy érzem, büszke lehetek arra, amit letettem az asztalra. Jólesett, hogy a család mellett nagyon sokan felköszöntöttek a születésnapomon, ezt ezen a fórumon is köszönöm szépen.