Igazat hazudni

Szerbiában, vagyis pontosabban az egykori Jugoszláviában születtem, mindössze három éve élek Szegeden. Épp a minap jegyeztem meg valakinek, ha külföldön megkérdezik tőlem, honnan jöttem, bármit válaszolok, úgy érzem magam olyankor, mint aki hazudik. Ha azt mondom, Magyarországról, az nem fedi a valóságot.

Szerbiából jöttem, ez tény, de ha ezt válaszolom, akkor ebből egy idegen azt a következtetést vonja le, hogy szerb az anyanyelvem, esetleg pravoszláv vagyok. Persze lehetne ilyenkor egy rögtönzött történelemórát tartani Trianonról, magyarázni, árnyalni, vajdasági vagy délvidéki kifejezésekről beszélni – ezzel kapcsolatban is lehetne vitázni, hogy melyik a pontos meghatározás, de nem erről akarok írni. Csupán tisztázni a kiindulópontot, amitől nem tudok elszakadni, amikor nemzeti témáról van szó. Talán furcsa, de amikor ideköltöztem, a hasonlóságok ellenére különbségekkel is szembesültem. Akármennyire hihetetlen, ezek egyike a nemzeti ünnepek megtartása volt.

Nemegyszer feledkeztem meg arról, hogy ilyenkor minden zárva van, mert itt bizony a nemzeti ünnepek piros betűvel vannak jelölve, és mindenki komolyan is veszi azokat. Persze én is tanultam március 15-ről, október 23-ról, augusztus 20-ról, de nálunk sosem zártak be emiatt a boltok, nem maradhattunk otthon az iskolából, az emberek ugyanúgy munkába mentek, az ünneplés szerényebb volt. Itt ez nem kérdés. Hangzatos politikai beszédek nélkül is mindenki számára ünnep a Szent István örökségét jelképező augusztus 20-a. Én pedig örülök, hogy van olyan hely a világon, ahol nem érzem azt, hogy hazudok, amikor azt mondom, Szerbiából jöttem.