Kereset(t)

 Azt tapasztaltam, kevés olyan ember van – vagy nincs is –, aki elégedett lenne a fizetésével, ne akarna többet, ne ismételgetné, ebből nem lehet megélni. Ezt mindenki komolyan mondja, gondolja. És vannak a statisztikák, amelyek őszinték, konkrét számokon alapulnak, és megmutatják: Csongrád megyében a keresetek 1 év alatt 12 százalékkal emelkedtek. Összehasonlítva a szomszédos, nagyobb lélekszámú Bács-Kiskunnal, mi állunk jobban, nálunk átlagban havonta még többet visznek haza az emberek. De az ott domináns autó- és beszállítóipar jobban húz, mint Csongrádban az infokommunikáció. Ezért a rés gyorsan csökken, a korábbi 5200 forintról 2300-ra.

 Megfontolandó adatok. De legyünk őszinték: a statisztikák, a nagy átlagok a legtöbb embert bosszantják. Mert kiderül, hogy a Dunántúlon, főleg a határhoz közeli gazdagabb, jól prosperáló megyékben mennyivel többet tesz zsebre egy ottani lakatos, kőműves, mérnök, és még sorolhatnánk a szakmákat, mint Kelet-Magyarországon. Feleslegesen emésztjük magunkat, mert ez csak akkor változik, ha elköltözünk oda. Akkor a munkánk rögtön többet ér, értékesebbnek, megbecsültebbnek érezhetjük magunkat. Pedig mindent ugyanúgy csinálunk, mint előtte.

 Amikor tiniként elkezdtem dolgozni – nem titok, téeszben, kertészként –, a legelső, amit megtanultam: a másik fizetéséhez semmi közöm. Arról kérdezni udvariatlanság, sőt bunkóság. Egyszer-kétszer megtettem. Megbántam. Azóta tudom: kizárólag a saját pénztárcámmal foglalkozhatok. Máséba nem kell belelátnom. Nem kell tudnom, hol mennyi a kereset, ki mennyit keresett (és talált). Akkor nem fájhat semmi. Ezt az érzést rontják el a statisztikák. Annak azért örülök, hogy az informatikusok megelőzték a bankárokat...