Augusztus 29., nem a mi napunk

I. Szulejmán szultán, fiatal hadvezérként. Háromszor pusztított seregeivel Magyarországon.Magyarország–Törökország 0–3. Vagy ha úgy tetszik: Magyarország–I. Szulejmán 0–3.

A XVI. században sajnos még nem a focipályán csaptunk össze velük, nagyon is vérre menő, valóságos háborúkban maradtunk alul, mindháromszor I. Szulejmán szultán seregei semmisítettek meg minket. 1521-ben, 490 éve Nándorfehérvár esett el, 1526-ban, 485 éve Mohácsnál vesztünk oda, 1541-ben, 470 éve Budát „önként és dalolva" adtuk oda neki. Mini, kivonatos történelemóra a wikipédia segíségével.

1521. augusztus 29., oda Nándorfehérvár

„Magyarország kulcsát" az anatóliai hadak (utolsó periódusban az európai erőkkel kiegészülve) vették be Piri Mehmed nagyvezír, majd I. Szulejmán vezetésével. A várat Móré Mihály védte eleinte, azonban amikor átszökött a törökökhöz, a vezetést Oláh Balázs hadnagy vette át. Az erősség 66 napig tartott ki, s végül megadta magát, miután a felmentő seregről semmi hír nem jött.

Július 11-én már a teljes török sereg a vár alatt volt. A várnak ekkor parancsnokai Héderváry Ferenc és Török Bálint voltak. Héderváry a két szabácsi parancsnokkal, Sulyok Istvánnal és Sulyok Balázzsal Budára mentek, hogy pénzt és ellátást szerezzenek a várőrség számára, amit már ideje már nem kaptak. Addig sem Török sem Héderváry nem akarta vezetni a védelmet. Mialatt távol voltak, addig a vezetést Móré Mihályra és Oláh Balázs hadnagyra bízták. A várnak alig 700 katonája volt, magyarok mellett sok szerb is. A falak elhanyagoltak voltak és várnak nem volt tüzérsége. A katonák mellett a város szerb és magyar lakosait is bevonták a harcba. A védők igyekeztek mindaddig kitartani míg a felmentő hadak össze nem gyűlnek.

A védők eleinte eredményes vették fel a harcot a törökkel szemben. A szárazföldi tüzérség és az aknászok az első támadáskor rést nyitottak a falakon, majd a janicsárság rohamra indult. De a támadást nemcsak hogy több ízben visszaverték, hanem jó pár kirohanást is tettek és több ágyút beszegeztek.

Nándorfehérvár 1521-es ostroma.
Több eredménytelen roham után július végén a nagyvezír az ágyúzáshoz tért vissza. Nem sokkal később megérkezett a szultán ruméliai beglerbéggel, Ahmed pasával az európai erők élén, akik a Vízivárost vették célba ágyúikkal és jelentős kárt tettek benne.

Az ostrom alatt egyszer sem próbálták meg az ellenség zavarását a szomszédos kisebb várak, mint a korábbi ostromok során.

Báthory András, a nádor testvére megpróbálta összevonni a marosi és tiszai naszádosokat, hogy ellátmány vigyen a várba, de sikertelenül. Végül Budán egy kisebb hajórajt állított fel, amely nem érte Nándorfehérvárt, csak Batáig hajózott ki.

Móré átszökött a szultán táborába és a vár védelmét ezután Oláh vette kezébe, s augusztus 3-án visszavert még egy török rohamot. Az áruló Móré megmutatta a falak gyenge pontjait, így augusztus 8-án a védők és a lakosság a fellegvárba szorult vissza. Itt két általános oszmán rohamot vertek vissza (augusztus 15., augusztus 26). A harmadik rohamot augusztus 27-én indította a török sereg és felrobbantotta a Nebojsza bástya, más néven a Kőles külső falát.

A várban élelmiszer- és hadianyaghiány lépett fel és már csak 72 katona maradt életben. Mivel felmentő hadak nem jöttek, ezért Oláh Balázs a szabad elvonulás fejében megadta magát.

A város szerb lakosságát Szulejmán ezután hajókra rakatta és a fővárosba vitte.

Mikor Nándorfehérvárt ostrom alá vették, az udvar csak július végén adott parancsot a mozgósításra. Egész addig sem a király, sem a királyi tanács nem érzékelték a veszély komolyságát. II. Lajos felszólította a vármegyék nemeseit és nemtelenjeit a nemesi- és közfelkelésre. Az ország a török elleni segítségre cseh, morva és német zsoldoscsapatok érkeztek. Hanem amikor a király kis bandériumával megérkezett a tolnai gyülekező helyre, rajta kívül egy fegyveres csapat nem volt ott. Egy héttel Nándorfehérvár eleste után a zsoldoscsapatokkal néhány főúri és főpapi bandérium is összegyűlt, amely Mohácsig menetelt. Közben a törökök elpusztították a szerémségi földeket és emberek sokaságát fűzték rabszíjra. Lajos azon volt, hogy seregét egyesítse egy Zentánál gyülekező másik haderővel, valamint az erdélyi és a horvátországi hadakkal, velük együtt így a törökkel azonos számú erőt tud kiállítani. Ezekkel vissza akarta szerezni Szabácsot, Nándorfehérvárt és a többi elvesztett erősséget. De Mohácsnál kitört a pestis és a had szétoszlott.

1526. augusztus 29., a mohácsi csata

A várostól 7 kilométerre délre elterülő síkon szembetalálkozott a két sereg. A terület mindenképpen nagyobb figyelmet érdemel, mert terepadottságai befolyásolták a csatát és annak kimenetelét is. A csatahelyet a magyar fél választotta ki, hiszen egy része már hetek óta ott várakozott a szultáni seregre. A mezőt kelet felől a Duna mocsaras ártere határolta, szélén az Eszék felé vezető úttal. Közepén a Borza patak folydogált. Dél-nyugat felé, a patakkal csaknem párhuzamosan mintegy 20–30 méterrel magasabban fekvő terasz húzódott, amely messzire elnyúlt észak felé, délkeleti végét pedig egy erdő zárta le. A források utalásai alapján elképzelhető, hogy ennek partoldala meglehetősen meredek volt, s akadályozhatta az oszmán sereg felvonulását. A patak és a terasz közti síkon mélyebb teknők sorakoztak, olykor áttekinthetetlenné téve a terepet. A magyar táborban néhányan azt javasolták, hogy ne ütközzenek meg, hátráljanak, és főleg várják be Szapolyai János erdélyi vajda 20-25 000 fős seregét, aki már jelezte érkezését. Hasonlóképp megindult és Zágrábnál járt Frangepán Kristóf a horvát-szlavón bánság haderejével.

A mohácsi csata, ahogy Székely Bertalan vászonra álmodta.
A Csehországból érkező segélycsapatok is a Dunántúlon voltak már. A magyar sereg többi vezetője azonban köztük Tomori is, akit nemrég neveztek ki fővezérnek Szapolyai Györggyel együtt – a csata mellett döntött. Ennek okairól szintén vita folyik, de az az érvelés, hogy a már közelben levő, nagyszámú és gyors lovassággal rendelkező oszmán sereg elől ekkor már nem lehetett volna biztonságosan visszavonulni, igencsak megfontolandó. Nem biztos továbbá, hogy az említett segélyhadak az előtt megérkeznek, mielőtt a magyar sereg mégis csatára kényszerült volna valahol Buda előtt. Azt sem lehet kizárni, hogy a fővárostól minél távolabb akartak megütközni. Mindenesetre a magyar hadvezetés is úgy döntött, hogy augusztus 29-én vívják meg a csatát. Ennek megfelelően a sereg már hajnalban felfejlődött.

Harcrendjük két vonalból állt, amely a Borza pataktól délnyugatra, a terasszal szemben, ettől körülbelül 2-2,5 kilométerre helyezkedett el. Az első vonal körülbelül 6000 lovasból álló jobbszárnyának Batthyány Ferenc horvát-szlavón bán, a 3000 lovast magában foglaló balszárnynak pedig Perényi Péter temesi főispán volt a parancsnoka. Középen a mintegy 12 000 főnyi zsoldos gyalogság helyezkedett el. Tomori, a fővezér, attól félvén, hogy szárnyait a nagyobb létszámú ellenség átkarolja, a lehető legjobban széthúzta az arcvonalat. A második, az elsőnél kisebb létszámú és ezért rövidebb harcrendet jórészt a főúri bandériumok alkották. Ez elsősorban a király védelmét látta el, illetve a tartalék szerepét játszotta. A király tulajdonképpeni testőrségét 1000 nehézlovas adta, mellettük kétoldalt gyalogosok és könnyűlovasok sorakoztak fel. A tüzérség elhelyezkedése meglehetősen bizonytalan.

A sereg ilyetén való felállítása három problémával járt. Egyrészt a harcrend kialakítása azt eredményezte, hogy a rövidebb második vonal miatt a szárnyak veresége esetén szinte bizonyosan bekerítik a sereget. (Ha azonban az első vonal rohama sikeres, a győztes szárnyak bekerítik és a centrum gyalogságának szorítják az ellenség középhadát.) Másrészt a sereg felállítása mindenképpen túl korán történt, hiszen a csata csak délután 3 óra után kezdődött. A katonák hosszú órákig ácsorogtak az augusztus végi napon, ami elég fárasztó elfoglaltság csata előtt. Harmadrészt a csatarendbe állt csapatokat a lassan beérkező oszmán had vezetőinek bőven volt ideje az említett teraszról szemrevételezni, és annak megfelelően elrendezni saját erőiket.

A mohácsi csata egy XVI. századi török miniatúrán
Az önmagában csupán 25–26 000 (de lehet, hogy 30 000) fős magyar királyi sereggel egy több mint kétszeres számbeli túlerőben – és még annál is nagyobb harcászati és technikai fölényben levő, tehát mintegy 50–60 000 főnyi reguláris katonát számláló oszmán had állt szemben. Ezt az adatot ma már források igazolják, és mindenképpen az erős túlzások körébe kell utalni a (több)százezres török seregekről szóló mendemondákat. Az Oszmán Birodalom teljes hadereje ekkortájt 100–110 000 fő lehetett, és elképzelhetetlen, hogy mindenkit kivezényeltek volna a Magyarország elleni hadjáratra, hiszen ez esetben a birodalom távoli végei őrizetlenek maradtak volna, és a belső területeken is szükség volt a katonaság jelenlétére, tekintettel a gyakori lázadásokra.

Az oszmán sereg kora délután kezdett kibontakozni a Karasica irányából. A csapatok harcrendben vonultak fel, már amennyire ezt a terep megengedte. A sereg élén a ruméliaiak haladtak, mögöttük a szultán az udvari zsoldos hadakkal, és végül az anatóliai hadtest következett. Nehézségeikről sokat elárul, hogy bár a táborból kora reggel útnak indultak, és a csatatérig csupán körülbelül 10 kilométeres távolságot kellett megtenniük, mégis, a ruméliaiak dél körül, a derékhad és az anatóliai hadtest pedig 1-2 óra további késéssel érkezett meg a terasz peremére. A források szerint a csapatok annyira elfáradtak, hogy a szultán haditanácsot tartott, melynek eredményeként a csata elhalasztása mellett döntöttek, és parancsot adtak a táborverésre.

A ruméliai hadtest ezután megkezdte a leereszkedést a délnyugati magaslatról, hogy a síkon táborozzanak le. Balszárnyáról kivált Bali bég egy csapat akindzsival, és elindult, hogy balról a Nyárad patak felől megkerülje a magyar harcrend jobbszárnyát. Ekkor Tomori kénytelen volt ellenük oldalvédet küldeni, amely a király őrzésére kirendelt elitcsapatokból állt Ráskai Gáspár, Török Bálint, Kálnay János vezetésével), s amivel nagymértékben hozzájárult a II. Lajos balvégzetéhez. Feltehető, hogy a magyar hadvezetés is értesült arról, hogy a ruméliaiak tábort vernek, és a királynak a táborba való visszatérést ajánlották.

Johann Schreier: A mohácsi csata
Tomori azonban az ellenkezőjét javasolta, arra számítva, hogy ha aznap vívják a csatát, külön-külön verheti meg a szultáni sereg egyes részeit. Nyilván ez volt az egyetlen esély a győzelemre. II. Lajos ezért parancsot adott a támadásra. A szultán vezette udvari zsoldosok a terasz szélén lehettek, s talán már meg is kezdték leereszkedésüket a magaslat pereméről, a ruméliaiak pedig már a tábort építették, amikor a magyar jobbszárny teljes vágtában megrohamozta őket. Nagy valószínűséggel a centrum gyalogsága a jobbszárnnyal együtt indult meg, míg Perényi balszárnya helyben maradt, mivel velük szemben ekkor még nem állt ellenség: az anatóliai csapatok csak később értek a helyszínre. Mindenesetre a balszárny lovasságának támadása zavart idézett elő a ruméliai hadtestnél, és a katonák menekülni kezdtek.

Hátrafelé azonban a terasz oldala elzárta az utat, ezért két irányba szétváltak. Tomori, az első sikert látva, ekkor futárt küldött a királyhoz, hogy a második lépcső is támadjon. Mire azonban ezek a csapatok harcba léptek, a jobbszárny támadása már kifulladt, és elkezdett visszavonulni. Ezt, a közhiedelemmel ellentétben, bizonyosan nem a török tüzérség tüze okozta, mert egyrészt ezt biztosan tudjuk – oly magasra irányozták a lövegeket, hogy golyóik az előremozgó második magyar harcrend felett is átrepültek, másrészt mert a centrum gyalogságára lőttek belőlük. Elképzelhető, hogy a táborveréskor olyan helyre állították az ágyúkat, ahonnan nem tudták belőni az egész terepet. A megfutamodás fő oka az lehetett, hogy az időközben a helyszínre ért janicsárok sortüzekkel fogadták a magyarokat. Nagy valószínűséggel ekkor esett el Tomori is, miközben a futókat próbálta feltartóztatni. A szultán megkerestette a holttestét, levágott fejét karóra tűzték sátra előtt.

Azzal, hogy az első lovasroham kifulladt, lényegében a csata is eldőlt. Az időközben elsáncolt török ágyúk elé érve a gyalogság mozgása is megtört, a mögöttük érkező második magyar harcrend pedig kitérésre kényszerült, és a centrum gyalogságának két oldalán mozgott előre. Egy részük a balszárnyat vezénylő Perényihez csatlakozott, aki a vele szemben megjelenő anatóliai hadtesttel vívott kemény harcot. Perényi rohama a többszörös túlerő ellen nem járt eredménnyel, s hamarosan ő is hátrálni kényszerült. Ettől kezdve a csata eseményei áttekinthetetlenné váltak. A lovasságnak a janicsárok sortüzeit túlélő része ekkor már menekült, ám az ágyúk előtt harcoló gyalogságot az oszmánok bekerítették, és nagy részüket lemészárolták.

Az alig másfél-két órás csatában a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett. Elesett 4000 lovas, 10000 gyalogos, 7 püspök – köztük a fővezér Tomori és Szalkai László esztergomi érsek és másik 5 püspök – és 16 zászlósúr valamint 12 főúr. A menekülő király a Csele-patakba fulladt (bár később sokan azt állították, a trónra törő Szapolyai gyilkoltatta meg).

Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása.
Ismét felmerül a kérdés: hol maradtak, miért nem érkeztek meg időben a már említett erősítések. Frangepán Kristóf még szeptember 1-jén is a horvát csapatok gyülekezésére várt, így tulajdonképpen el sem indulhatott. Szapolyait július folyamán hol Havasalföldre küldték a helyi magyar-párti vajda segítségére, hol a fősereghez való csatlakozásra utasították. De ha akart volna, akkor sem tudott volna Mohácsra indulni, mert az erdélyi seregek sem siették el a hadba vonulást, így Szapolyai augusztus 15-én még Tordán várakozott, jó 400 kilométerre a csata helyszínétől.

A csata vége után a törökök egész éjjel fegyverben voltak, várták a magyar főerőket, csak miután a szultán számára is világossá vált a némileg meglepő győzelem, rövid pihenőt adott hadának, majd megindult hadjáratának fő célja, Buda felé.

1541. augusztus 29., Buda eleste

Buda 1541-ben egy korabeli metszeten.
A várat majdnem három hónapig ostromolta egy osztrák sereg, amikor július végén megérkezett a szultáni sereg a vár alá, és elűzte onnan a németeket. Ezután a török sereg elit egységei, a janicsárok bevonultak a várba, mialatt a katonaság nagy része és a magyar főurak és Izabella királyné a fiával együtt Szulejmán sátrában volt.

Izabella királyné. Nem tudta, milyen vendégségbe megy.Augusztus 29-én a szultán sátrába kérette Izabella királynét, a magyar főurakat, Török Bálintot és Fráter Györgyöt a csecsemő királlyal együtt. Közben az őrség java része is kivonult a várból. A sátorban tudatta Izabellával, hogy védnökségébe veszi Budát. Neki és fiának meghagyja a Tiszántúl és Erdély országrészeket, amelyet évi 10 ezer arany fejében kormányozhat. Mialatt a szultán a magyar főurakkal tárgyalt, addig egy nagy csapat janicsár vonult fel a várba. A Szombat-kapun jutottak be, az őrség nem tett semmit, mivel azt mondták, hogy csak meg kívánják szemlélni a várat. A janicsárok összeszedték a fegyvereket, majd eljutottak több kulcsfontosságú pontra. Megszállták a bástyákat és a kijáratokat. Ekkor a katonák is észbe kaptak, de a janicsárok eddigre már kezükben tartották a fontosabb helyeket. Az őrség egy részét megölték, a többit ártalmatlanították. A főbb várfokokra rögvest kitűzték a lófarkas zászlót és Nagyboldogasszony-templom tornyára is.

Város-, illetve várnéző török katonák Budán.
Aztán egyszer csak övék lett a vár.
A vár előtt álló magyar csapatok, Fráter György és a többi főúr is döbbenten szemlélték, hogy Buda török kézre került, napra pontosan tizenöt évvel a mohácsi csata után. Török Bálintot többet senki nem látta Magyarországon, útja a szultán sátrából a Héttoronyba vezetett.