A 90-es években havi tíz órát használták beszélgetésre, ma egy órát sem: mi az?

– Még soha életemben nem használtam telefonálásra nyilvános fülkét. Otthon volt régen vezetékes telefonunk, de azt is kiköttettük, mert nem használtuk – mondja a 20 éves Juhász Mihály Dávid. A fiatalember minden információcserét a mobiltelefonján bonyolít le.

A szolgáltatóknak rendelet írja elő, hogy 3 ezer lakosonként egy nyilvános állomást, ennél kisebb lélekszámú településeken pedig legalább egy nyilvános telefonállomást kell működtetniük. A készülékek minimum 3 százalékát hallás- vagy mozgáskorlátozottak által is használható módon kell kialakítaniuk. A nyilvános telefont olyan helyen kell elhelyezni, amely lehetővé teszi, hogy az a nap bármelyik szakában használható legyen, és a környezeti hatások ne tegyék lehetetlenné a szolgáltatás igénybevételét.

Jelenleg is fut az M3-on a Szomszédok teleregény ismétlése. A telefon hiánya a hazai szappanopera jó pár évadját végigköveti, a gazdagréti lakótelep lakóinak többségét csupán egyetlen fülke szolgálta ki, saját vezetékes telefonja pedig sokáig csak Mágenheim doktoréknak volt a lépcsőházban. Fülkékből szinte ugyanolyan kevés van most is a városban, de ennek oka már az, hogy nincs is szükségünk rájuk.

– Azért nem rossz, hogy néhány darab még maradt belőlük a város több pontján. Ha valakinek lemerül a mobilja, és sürgősen telefonálnia kell, akkor azt a nyilvánosból megteheti. Más kérdés, hogy én egyik ismerősömnek sem tudom fejből a számát. De ha baj van, a vészhívások tárcsázására is jó a fülke. Nem tudom, mekkora összeg kell bele, talán egy 100-as. De nem akarom nagyon kipróbálni a nyilvános telefonhívást, mert elég koszosnak tűnik a fülke – mondta a Mars téren Juhász Mihály Dávid.

Juhász Mihály Dávid még sosem merészkedett be nyilvános fülkébe – a fiatalember a mobilra esküszik. Fotók: Török János

A telefonfülkék a kilencvenes években élték virágkorukat. Akkoriban egy fülkét havonta átlagosan tíz órán át használtak beszélgetésre, ma ez az idő már az egy órát sem éri el a nyilvános fülkéket üzemeltető szolgáltatók felmérése szerint. Csongrád megyében a szolgáltató Invitel Zrt. ma kevesebb mint 400 fülkét tart fenn – öt éve még 549 volt belőlük.

– Én mindig nyilvános telefonfülkéből hívom fel a haverjaimat, akik miután felveszik a telefont, visszahívnak a fülkében. Szőregi vagyok, ahol már csak egy nyilvános fülke van a korábbi négy-öt helyett. Én bánom, hogy lecsökkentették a számukat – ezt már Feró Balázs mondta.

Feró Balázs imád fülkéből telefonálni, és nem örül annak, hogy számuk egyre csökken a városban.

A 19 éves fiatallal a Széchenyi téri nagypostánál levő nyilvános fülkénél találkoztunk, ahol 60 forintért tárcsázta ismerősét, hogy az utána visszahívja őt a fülkében. – Komolyan nem tudom, hogy miért szeretek nyilvánosból telefonálni, de ha telefonhívás, nekem ösztönösen a fülke jut az eszembe. Tök egyszerű a használata. A mobilomat csak netezésre használom – magyarázta Balázs. Azt is elmesélte, hogy egyszer olyan szerencséje volt, hogy 20 forintot dobott be a telefonba, amely a beszélgetés befejezése után 400 forintot adott vissza

neki.

Budapest és az ország első nyilvános telefonfülkéjét 1928. december 13-án a Váci utca 6. szám előtt állították fel. A helyi beszélgetés díja a kezdetekben 20 fillér volt, ebből az államnak 6 fillér jutott. Az 1943-ban meghatározott 30 fillér már problémákat okozott, mert több érmét kellett bedobni, emiatt a műszaki hibák száma megháromszorozódott. A kérdést végül a tantusz bevezetése oldotta meg, amit 1946-tól az 1970-es évekig a Posta által üzemeltetett nyilvános telefonkészülékeknél lehetett használni. Az illető bedobott egy tantuszt, tárcsázott, majd várt az összekapcsolásra. A hívott jelentkezésekor egy csengő-bongó hang volt hallható: az érme beleesett a perselybe. A „leesett a tantusz" szólás meggyökeresedett a magyar nyelvben, és akkor használatos, ha valaki csak sokára ért meg valamit, vagy sokára jön rá valamire.