Badár Sándor: Nekem is adott egy lehetőséget a vasút

– Mit jelent az, hogy [namelink name="Aranyosi Péter"] izgulós típus?
– Inkább mégsem így mondanám, hanem úgy, precíz. A föllépéseire pedáns módon készül, jegyzetel, kitalálja magának a sztorit előre, és sehonnan sem szeret elkésni, mindenhova jó előre odamegy. Ebben, már a korábban említettekben, különbözünk egymástól, én egy kicsit ösztönlény módjára engedem szabadjára a fantáziámat, és a színpadra lépés előtti egy-két másodpercben döntöm csak el, milyen témát választok arra a napra, milyen sztorival indulok el.

– Az ösztönlénység kialakulása mikorra datálható?
– Nem tudom igazán eldönteni, szerintem mindig is az voltam. Bár próbáltak terelni, főleg az iskoláimban, de már akkor is voltak saját útjaim, ösvényeim. Keresem az új utakat, lehetőségeket, ha adódik ilyen, akkor szinte mindig kipróbálom, kihasználom, arra fordulok, annak ellenére is, hogy akár nagyon kockázatos is lehet. A befolyásolhatóságom is alaposan leszűkült.

„A stand upban is a magam útját járom, nem hiszem, hogy sémának,
követendő példának lehetne nevezni azt, amit csinálok."
– Mivel lehet mégis befolyásolni?

Magyarok menni Bamako

Május 25-én fél nyolctól a szegedi Belvárosi Moziban mutatja be Magyarok menni Bamako című filmjét [namelink name="Badár Sándor"]. A mozit természetesen egy stand up előadással köti egybe. A jegyek elővételben 2000 forintba, az előadás napján 2300 forintba kerülnek.

– Ha jobban átgondolom, akkor ez nem úgy működik, hogy megszabnak különböző lehetőségeket, dolgokat, hanem inkább azt, hogy míg régebben két választási lehetőség volt, az igen és a nem, mostanában már az ist is „felajánlják". Ugyanakkor én mindig igyekeztem ezek közül a visszát, a félrét „választani", vagy egy párhuzamos utat. Ez ma is így van. A stand upban is a magam útját járom, nem hiszem, hogy sémának, követendő példának lehetne nevezni azt, amit csinálok, nem is szoktam követésre ajánlani, mert elég borotvaélen táncoló dolog. De úgy gondolom, az improvizációval muszáj „jól bánni", hiszen, ha a közönségnek éppen nem tetszik az, amit csinálok, akkor bizony egy új ruhát kell szabni a mondanivalóra, és ez improvizáció nélkül nem megy. Tudni kell reagálni a közönség gesztusaira, állapotára. Kóstoltatni kell a közönséggel a témákat. A végére ugyanoda jutnak el azon kollégáim is, akik a „hagyományosabb" utat választják, csak nekem egy kicsit gyötrelmesebb. Ha pedig nem sikerül nekik, akkor azt mondják magukban, „arccal a gázsi felé, valahogy eltelik az a kis idő".

– Visszatérve az ösvényekre: a vasutasság is egy ilyen ösvény volt? Hiszen ha valaki Szentesen, a drámatagozatos osztályba jár, akkor a legritkább esetben lesz belőle utána vasutas.

– Így van, nemmindenki lesz onnan vasutas. De én egyáltalán nem bántam meg. Vannak elképzelései az embernek, főleg fiatalon. Szeretné kitalálni azt, hogy az élete milyen irányba pörög. De Szentes nem az a közeg, ahol hemzseg a munkalehetőség – a színességét tekintve. Vannak behatárolt cégek, munkakörök, aztán vagy választ közülük az ember, vagy nem választ semmit, vagy elmegy. Nincs arra lehetőség, hogy valaki azt mondja, csinál egy olyan vállalkozást, ami még nincsen. Nem készült még fel rá a város. Senki nem fog például vasgyárat építeni oda. És ha mégis építene, akkor sem biztos, hogy mennének oda az emberek dolgozni. Van egyfajta „hagyományos" gondolkodása a városnak. Ezzel nem akartam rosszat mondani róla, csak effektíve a választhatóság igen szűk. Akkor mikor végeztem a gimnáziumot, választhattam, hogy maradok a városban és próbálok valami olyat csinálni, amit tőlem és általam elfogad a város...

„A MÁV egy nagyon komoly gyűjtőszenvedéllyel rendelkező cég."
– Miért volt fontos, hogy tőlem és általam elfogadja a város?
– Gondolkoztam olyan munkalehetőségeken a vasúton kívül, ahova egy irodalmi-drámai végzettséggel el tud helyezkedni az ember. Az alternatíva ugye az lett volna, hogy megyek tovább főiskolára, csak nem sikerült a felvételim. És arra gondoltam, valamilyen munkát vállalok a következő évig, amíg újra lehet felvételizni. El akartam menni a könyvesboltba, abban bíztam, oda felvesznek. Kerestek is eladót, mégsem láttak bennem akkora tehetséget, lehetőséget, hogy alkalmazzanak. Nem kellettem. A stand upjaimban is néha előjön, hogy ezután maradt a Barnevál a Sernevál meg a Kontakta és a vasútállomás. Meg lehettem volna katona, de más már tényleg nem. Esetleg még valami tsz-nél helyezkedhettem volna el. Így lettem hát vasutas. A MÁV egy nagyon komoly gyűjtőszenvedéllyel rendelkező cég. A többdiplomástól kezdve a börtöntöltelékig nagyon sokan el tudnak ott helyezkedni anélkül, hogy megpecsételnék a sorsát, megkérdőjeleznék a múltját. Nekem is adott egy lehetőséget a vasút. Ha tehetsége, szorgalma, irányultsága, elkötelezettsége van valakinek, akkor a vasúton belül nagyon sok lehetősége volt, sőt, improvizálhatott is. Azt mondhatta, én unom már azt, amit eddig csináltam, el szeretnék menni jegyvizsgálónak. A MÁV erre azt „felelte" rendben, végezze el a tanfolyamot, mehet. Nem volt ellenállás, sok ilyen apró momentum tette pozitívabbá az ember életét. A sikerei is másképpen alakultak: a napi apró örömök színesebbé tudták tenni a világot, és annak ellenére, hogy a többség fizikai munkát végzett, mégsem voltak aluliskolázottak. Nagyon sok értelmes, jó beállítottságú emberekkel találkoztam a vasútnál.

Badár Sándor a Rádiókabaréban
– Szentesen teljesítettél forgalmi szolgálatot.
– Igen, bakterként indultam, sokan kezdik így. Többféle munkakört kipróbáltam, és a szolgálattevőségben kiélhettem magánvasúti elképzeléseimet. Amikor az ember irányíthat ilyen hatalmas tonnákat, az azért elég jó érzés.

– Milyen volt akkor a vasutas élet Szentesen? Hiszen annak ellenére, hogy mellékvonalon fekszik az állomás, még a mai napig meghatározó a fűtőháza.
– Tény, nagyon erős Szentes vasúti múltja. Azt már sajnos nem tudom, mekkora most a jelentősége, hány vonat szalad át rajta, de akkoriban volt olyan éjszaka, hogy a bakterházat szinte nem is láttam, mert egész éjszaka tolattunk. Kár, hogy ennyire visszaesett a teher- és a személyforgalom is a vasúton. Nem egyszer előfordult, hogy egyből be sem tudtuk ereszteni a vonatot az állomásra, mert minden vágány foglalt volt, pedig Szentesen van, ha jól emlékszem tíz vágány (jól emlékszik – a szerk.), plusz a tárolóvágányok. Most meg pang az állomás. Ha lát néhány kocsit az ember, akkor már boldog.

„Elég gyorsan létrehoztunk egy játék-dokumentumfilmet, egy furcsa road movie-t."
– Mikor járt arra legutóbb?
– Nagyon régen. Mostanában az életem Bamako körül forgott, ugye...

– Azt gondoltam...
– Indulás előtt két hónappal már az utazást szerveztük, akkor másfél hónapig tartott a rali, s miután hazajöttünk beszorultunk egy vágószobába és elég gyorsan létrehoztunk egy játék-dokumentumfilmet, egy furcsa road movie-t. Az afrikai kaland mellett szerintem egy elég furcsa társadalmi korrajzot jelenít meg.

– Miért gondoltad úgy, hogy elindulsz a versenyen?
– Nem tudtam előtte, miket hoz ki az emberből, milyen feladatok, érzések elé állít Afrika. Ez egy nagy tájékozódási futóverseny, amit meglett emberek autóval űznek. Európaiak játéka Afrikában, erről szól a verseny. Egy GPS-hadjárat a régi Dakar-útvonalon. Durván tízezer kilométer, eltévedésekkel, emberrablásokkal még több. Egyáltalán nem veszélytelen vállalkozás. Nem is lehet rá itt felkészülni, Európa szívében. Nincs tisztában itt senki azzal, melyik a veszélytelenebb, az emberi, vagy a természeti oldala Afrikának. A feszültség végigkíséri az embert Bamakóig. Minden pillanatban arra gondol, hogy a technika eljusson a verseny végére. Csak erre lehet és szabad koncentrálni.

– Mi mindent szakított ki belőled az út?
– El kellett tudni dönteni azt, mit fogadunk el kényelemnek, civilizációnak. Mik azok a határok, ameddig el lehet és el is kell menni. Étkezésben, ruházkodásban, fáradtságban, vezetésben. Minden pillanatában dob a rali egy újabb feszültségpontot. Be kellett tudni tartani az afrikaiak törvényeit. Nem ők hívtak oda minket, el kell fogadni a szabályaikat. Csak így lehetett végigcsinálni.

„A feszültség végigkíséri az embert Bamakóig."
– Ha a fehér, európai embernek ez játék, akkor az afrikaiak ezt az egészet minek tekintik?
– Ez jó kérdés. Nagyon sokan közülük életükben először akkor láttak autót, amikor ez a verseny elment ott mellettük. Finoman szólva egy feudális társadalomba, ha sarkítom, akkor sokszor egy ősközösségi társadalomba jutottunk el. Hiába olvasunk utána, akkor sem lehet rá fölkészülni. Menet közben adott az élet számtalan nehéz feladatot. Bármelyik pillanatban eldobhatta egy bucka az autót, amely úgy megsérülhetett, hogy nem lehetett vele tovább menni. Ha mindez a sivatag közepén volt, akkor tényleg csak imádkozhattál. Semmilyen segítséget nem várhattál senkitől, Mauritániában nincs sárga angyal, csak abban lehet bízni, hogy a társaid találjanak meg hamarabb és nem a sivatagi rablók, mert akkor bizony baj van. Fekete-Afrikában nem a távoli jövő tervezésén van a hangsúly, hanem a mindennapok túlélésén.