Bepasizott a SZIN-en a négyévesem

- Anya, megyünk a fesztiválra! Menjünk már! - kiabálta Kata, a kisebbik lányom, amikor hazaértem csütörtökön a szerkesztőségből. Egészen addig a sarkamban járt, amíg el nem indultunk a Partfürdőre, óvodás nővére közben babzsákokat és lufikat emlegetett követelő hangsúllyal. Nem viselte meg a lelkét, hogy már kétszer megjárta a Szegedi Ifjúsági Napokat: másfél évesen és háromévesen is belevittük a fertőbe. A tavalyi fesztiválon már a húga is részt vett. Idén arra készült a kétéves, hogy táncolni fogunk, mert azt nagyon szeret, és természetesen ő is kap lufit.

Már a beléptetés izgalmasra, vagy inkább hosszadalmasra sikerült, ugyanis az előző évekkel ellentétben most kipakoltatták a szülők táskáját. Apáéban ruhák voltak, étel-ital a gyerekeknek, és egy környezetismeret tankönyv. Anyáéban néhány összegyűrt zsebkendő, egy fél pár mikiegeres zokni, egy nejlonzacskó, egy üres pénztárca, egy boszorkányjogosítvány – rendes nincs -, iratok, gyerekpóló, parfüm, zsebkendő, törlőkendő, toll, határidőnapló, néhány makk, elszáradt virág, rágó, telefon. A gyerekek és a biztonsági őr érdeklődve és elmélyülten nézték, ahogy ezeket a tárgyakat egyenként elhelyezem az asztalon.

A gyerek ott van, ahol a babzsák

Az előző két alkalommal hideget-meleget kaptam a kommentelőktől, amikor gyermekeim fesztiválos kalandjairól írtam. Mégis lehet benne valami jó, mert idén már kimondottan sok gyereket vittek le a Partfürdőre a SZIN csütörtöki napján. Még nagyszülőket is láttam Kata korú kislányt tolni ülő babakocsiban. Az én korosztályomnál meg abszolút nem volt meglepő a nyakban hordott kisded mint divatos fesztiválkiegészítő. A tizen- és huszonévesek is nagyon természetesen kezelték, hogy térdmagasságban figyelni kell, és néha bevágódik közéjük pár óvodás. Csak mosolyokat láttunk, szájhúzogatást egyet sem.

Ahol babzsák, ott gyerek is akad, figyeltem meg első alapvetésként, amikor elsüvített mellettem egy kislány, és egy fejessel bevetette magát az ülőalkalmatosságok közé. Luca habozás nélkül követte – azzal együtt is eltöltöttünk itt húsz percet, hogy nagyon hangos volt a zene, de legalább jó. Tovább nem időzhettünk itt, hiszen küldetést kellett teljesíteni: nem volt még lufi! Szóval először is szereztünk két gázzal töltött lufit a borudvarnál – a bordó Bor teres léggömbök idén is mindenütt ott voltak. Amikor az osztogató fiatalok meglátták a két kislányt, már nyújtották is feléjük a gömböket a bódéból.

Horgászni mindenki szeret

A lufiszerzés mellett nem volt semmi konkrét tervünk az esti PASO-koncerten kívül. Tavaly a Dubioza Kolektivet Luca úgy ítélte meg, nem gyerekeknek való zene, úgyhogy idén valami ritmusosat néztem ki nekik, amire elugrálnak a gyerekek és a szülők is. A céltalan sétából – keressünk érdekességeket jelszóval – Civil Falu lett, mint eddig mindig: most már kimondottan készültek a gyerekekre. A zsonglőrködés, rajzolás, társasjátékok mellett, amivel elszórakozik kisebb és nagyobb is, voltak vízipisztolyok, labdák, lehetett akváriumból mágneses halacskákat kihorgászni. Én ugyan azt hittem, ezt csak a gyerekek szeretik, de felvilágosítottak, hogy a nagyok is rá tudnak kattanni. Kata leegyszerűsítette a feladatot: miután nem akadt a horgára semmi, kézzel kapkodta ki a halakat, meg minden más dekorkelléket is, a kagylótól a műanyag fókáig.

Nem csak játszani lehetett, nézni is volt mit: a hulladékból készült ötletes tárgyakat egészen sokáig böngésztük, ahogy az űrhajósok is lefoglalták a csajokat egy ideig. Szerencsére a fesztivál ezen zugában együtt volt minden a gyerekfoglalkoztatóhoz: a Civil Falu játékai, egy babzsákos kocsma, mögötte pedig a csurig töltött medence, amelynek az oldalán folyt le a víz – itt közös erővel leportréztunk egy gumiflamingót. Kalózálarcok is fokozták a komfortérzetet, két kislányunk, Jack Sparrow 1. és Jack Sparrow 2. boldogan hajókáztak a babzsákokban. Luca egy papírsátrat is talált, ahonnan aztán alig lehetett előbányászni.

Legyen tánc!

Közben kezdett sötétedni, a játékok nagy részét elpakolták, viszont egyre jobban érvényesült a sok színes égő, lampion: ezeket is meg kellett csodálni. Elkezdődött a koncert is, ahová készültünk – a legközelebbi színpadon, tényleg együtt álltak a csillagok. A gyerekek először csak nézték a táncoló embereket, Kata az apja nyakában, Luca az én kezemben – laza 18 kilóval táncolni felér egy erőnléti edzéssel, ehhez képest egész sokáig bírtam. Csodát tesz az emberrel, ha érzéketlenre fárasztja magát.

Utána Kata következett levezetésnek – ő már a kezemben ugrálni próbált, mozgott a zenére, nagyokat nevetett, és tapsolt, amikor véget ért egy-egy szám. Foglyul ejtették és megtáncoltatták egy barátnőmet is,

majd Luca megunta a lötyögést, és eliramodott az első sorba, mindkét kezén egy-egy lufival: most már legyen tényleg tánc, jöjjön a pogó!

Mindenki iszonyúan vigyázott rá, nevetve nézték a raszták, ahogy kivezetem a tömegből, vissza a nyugisabb részbe. A kisebbik közben akkora műsort csinált, hogy mindenki rajta mosolygott körülöttünk, mutogattak rá, mennyire cuki. Végül az egész koncertet sikerült együtt végigtáncolnunk a kétévessel – ezt azért nem vártam volna. Bár ő már nagylány: többször közölte, hogy ne hívjam babának, nem használ már pelenkát, és a babakocsit is kerüli.

Azt terveztük, hogy a koncert után elindulunk hazafelé, de váratlan fordulat marasztalt minket még vagy egy órát. Luca bepasizott a sötét Civil Faluban! Mire észbe kaptunk, édes kacagással szaladgált egy nála egy fejjel magasabb kisfiúval – lehetett már vagy nagycsoportos. A legény udvariasan bemutatkozott nekünk is, és hát kik vagyunk, hogy útját álljuk a romantikának? Hagytuk őket kibontakozni lufival rohangálás és egymás kergetése témakörben, amíg tényleg nagyon késő nem lett, és búcsút nem kellett venniük egymástól. Luca büszke és kemény, csak hazafelé sírt, mert összegyűrődött a szivárványos zászlója, amit az LMBT sátornál kapott. Persze lehet, hogy ez csak ürügy volt.