Medveczky Ilona: Egy marék szeretetre vágyom

A művésznőtől telefonon kértünk interjút, rosszkor, ugyanis éppen falatozott, kérte, hogy öt perc múlva hívjuk vissza. Késlekedtünk, mire indulatosan ő csörgött ránk...

– Nekem öt perc az öt perc, nincs időm! Amíg nem hív, addig nem tudok mit csinálni, csak várok.

– Elnézést, technikai hiba történt. Egyre gyakrabban látjuk a tévében, most legutóbb A kiválasztott című műsorban tűnt fel. Sok felkérést kap?
– Igen, de nem mindet vállalom el. A közelmúltban felkért a TV 2 és az RTL Klub is a vacsorameghívásos műsorába, de méltó partner hiányában mindkettőt visszautasítottam. Nekem az is fontos, hogy milyen berendezésű lakásba hívnak meg, és hogy milyen színvonalú lesz a vendéglátás. Gusztustalan volt a csatornák kínálata. A kiválasztott esetében csak egyetlen alkalomra szólt a felkérés, és azért vállaltam el, mert azt mondták, hogy az Uri Geller mellett nem kell csinálnom semmit.

Erős és kemény jellem

– Hisz a produkcióban is bemutatott varázslatokban?
– Nem mondhatnám. Nem vagyok könnyen befolyásolható, erős és kemény jellemnek tartom magam. Ugyanakkor jó az intuícióm és az empátiás készségem. A Halak csillagjegyében születtem, és ennek megfelelően pontosan tudom, hogy mit miért teszek.

– Pár évvel ezelőtt azt mondta, hogy nagy álma egy saját tánciskola. Végleg letett róla?
– Végleg. Nem vagyok alkalmas tanárnak. Azt mondják, ha a szürkének ezerhétszáz árnyalata van, akkor az emberi léleknek jóval több. Vele bánni, tanítani pedig nem egyszerű feladat. Nem is akarok hallani róla. Az élet olyan rövid, nekem pedig már nincs sok hátra.

– Barátai a közelmúltban a Thália Színházban köszöntötték születésnapja alkalmából, melyhez mi is gratulálunk! Elárulja, hány éves?
– Hogyne, 67 éves vagyok! Nagyon meghatott ez a kedves gesztus, százötvenen fértek be a színházba, és még legalább ugyanennyien szerettek volna ott lenni. Nagyon boldog voltam.

Medveczky Ilona: A média egyszerűen csak jolly jokernek használ, mert velem el lehet adni az újságot. Fotó: MTI
Porszívózok, mosok, főzök

– Hogyan telik egy napja?
– Reggel hatkor kelek, és első utam a kutyáimhoz vezet: a két kuvaszomnak és két tacskómnak jutalomfalatot adok, megszeretgetem őket. Majd reggelizem, ezt követően szellőztetek, porszívózok, a ruháimat rendbe rakom. Sokan nem hiszik, de igaz, hogy naponta magam főzök, mosok, kertészkedem. Az ajándékba kapott budai villámban, az 1747 négyzetméteres Károlyi-vadászkastélyban élek már negyvenöt éve, amit húsz éve felújíttattam. Kialakítottam két negyven négyzetméteres sziklakertet, amit magam gondozok. Az ötszáz négyzetméteres tetőtérben háromezer-ötszáz tő virágom, pálmám, muskátlim van. Olyan vagyok, mint egy virágmenhely. Gyakran éjfélig meg sem állok a munkával. Azt szoktam mondani, hogy a munkát megfizetem vagy megcsinálom. Rám ez utóbbi az igaz.

– Valóban, nem lehet egyszerű és olcsó egy ekkora háztartást fenntartani...
– Nem is az. A magyar állam szégyene, hogy közel negyvenhétezer forint nyugdíjat kapok. Világéletemben spórolós voltam, és ha csak tudtam, félretettem. Ez a szerencsém.

– Nagy keserűséget és indulatot hallok a hangjában...
– Nem így lenne, ha megbecsülnének, ha lehetőséget adnának.

– A showműsorok nyújtotta nyilvánosság, az ehhez kötődő médiaszereplései jóvoltából nem változott semmit az élete?
– A világon semmit. Saját műfajomban én vagyok az utolsó mohikán: nincs elődöm, és nincs utódom. A média pedig csak egyszerűen jolly jokernek használ, mert velem el lehet adni az újságot.

Harminc éve nevettem

– Milyen tervei vannak a jövőben?
– Nekem nem a táncos múltam, hanem a házam, az otthonom az életművem. Azt szeretném, hogy a felújítása végre befejeződjék. Az a vágyam, hogy készen lássam. Nincs családom, és nincs rokonom. Nem ismerem azt a szót, hogy kérem. Mindent a magam erejéből kellett és kell megteremtenem. A végrendeletemben pedig mindenemet az állatokra és a táncművészekre hagytam.

– Remélem, nem búcsúzni készül...
– Nem, nem, sőt. Nem adtam fel a reményt, hogy valaki önzetlenül meghív egy gyertyafényes vacsorára. Valójában egy marék szeretetre vágyom.

– Mikor nevetett utoljára?
– Azt hiszem, harminc éve. Már azt sem tudom, mi az a nevetés. A születésnapomon azonban mosolyogtam.