Munka alig, a kocsma is bezárt: kövesútról álmodnak a bodorszéki tanyákon, de van, aki ingyen panelra sem cserélne

– Csöndes és szerény az élet errefelé. A 22 ezer 800 forint, amit kapok, az röhej. Tudni kell, hogy ebből nem lehet megélni. Itthon fóliázgatok; krumplit, paprikát, karfiolt ültetek

– mondta Papdi Antal gazdálkodó. A Dóc melletti Bodorszéken jártunk, ahol a pár házból álló tanyacsoportban talán alig negyvenen élnek.

Antal, aki egy igazi ezermester, a szomszéd házban született, ahol most édesanyja él.

1966-ban esküdtünk, akkor költöztünk ide. Engem a szerelem hozott ide. Azóta itt élünk. 1999-ben halt meg a férjem, azóta a gyerekeim és az unokáim tartják bennem a lelket

– mondta Antal 77 éves édesanyja, Papdi Antalné Eszter.

Favágó gép hulladékvasból

Antal épp befejezett egy olyan szerkezetet, amellyel láncfűrész segítségével egyedül is fel tudja vágni a fát. A farönköt két deszka tartja egyenesen, a láncfűrészt meg egy rugó húzza vissza, és bár a szerkezetet rögzítő kötél folyamatosan behúzza a féket a fűrészen, mint Antal mondta, működik, és ez a lényeg.

– Két napot dolgoztam rajta. Ez nekem csak úgy jön, mert sok mindent magamnak kell kiagyalni. A favágó gép kerekeken mozgatható váza hulladékvasból készült, én hegesztettem – mutatta. De nem ez Antal egyetlen munkája: Kínából rendelt motort, láncot, kuplungot szerelt egy hegyikerékpárra.

A család disznót nem hizlal már, azt mondják, nem éri meg, megeszi a hasznot. Amit meg megspórolnak például a krumplin, az elmegy a permetszerre. – A délelőttöm eltelik a háztartással. A Délmagyar a mindenem, az egyik barátnőm járatja, azt is elolvasom – mondta Eszter néni.

Mára kihaltak az emberek

Antal szerint a legnagyobb gond, hogy nincs munkalehetőség a környéken.

Ezelőtt húsz évvel itt még hatalmas zsongás volt. Húsvétkor 100–150 helyre elmentünk locsolkodni, itt, tanyán nagy divat volt. Mára kihaltak az emberek, akik meg maradtak, azok befásultak. Nincs se húsvét, se karácsony. Az utakra ráférne a javítás, mert itt csak földút van, esőben nem egyszerű kijutni a főútra, de ha valaki egy panelt kínálna nekem, azzal a feltétellel, hogy ide nem jöhetek vissza soha, inkább úgy volnék vele, egye meg a fene a panelt!

– legyintett Antal.

Papdiék szomszédságában, néhány házzal följebb a Dankó rádió szólt hangosan, Jákó Vera hangja töltötte meg az udvart. – 1952, a születésem óta itt élek. Ez a nagyapámék háza volt, 1964-ben renováltuk. Most egy kicsit rumli van – szabadkozott Lantos Mihályné, miközben unokáját, a hároméves Miklós Boglárkát beparancsolta a belső szobába.

– A fóliázás ment valamikor. A kilencvenes években még voltak teheneink, aztán a sándorfalvi ÁFÉSZ-nál dolgoztam, meg a dóci téeszben voltam pénztáros és bérszámfejtő. A kocsmában is dolgoztam, de azóta már bezárt, kihaltak a törzsvendégek – mesélte az asszony.

Termete után kapta a gúnynevét

A bezárt kocsma melletti bolt előtt találkoztunk a balástyai Tóth Ferenccel. – Mondjam a gúnynevemet is? – kérdezte Ferenc, majd elmesélte, hogy őt Bugyli Tóth Ferencként ismerik, mert még gyerekkorában volt az édesapjának egy céllövöldében lőtt, kicsi, játék bugylibicskája. A környéken meg annyi a Tóth, hogy becenévvel kellett őket megkülönböztetni. Banán Tóth Ferkó onnan kapta a becenevét, hogy a helyi bolt banánkínálatának nagy részét ő ette meg. Döme Tóth István pedig termete után kapta a gúnynevét.

Egyszer meg is kérdeztem az önkormányzatnál, mennyibe kerülne, ha Tóth Bugyli Ferencre változtatnám a nevemet, de amikor megmondták, hogy 20 ezer forint, elment a kedvem tőle

– mondta a jó kedélyű férfi, majd biciklire ült, és eltekert Balástya felé.