Pusztai Adrienn: akár Tibetbe is elmenne kamionnal

 Névjegy

1991. május 16-án született Szentesen. 1998-tól 2006-ig a szentesi Szent Erzsébet Katolikus Általános Iskolába járt, majd 2010-ben érettségizett a Zsoldos Ferenc Középiskola és Szakiskolában. 2012- ben a Corvin Mátyás Szakiskola és Szakközépiskolában szerzett angol nyelvű ruházati eladói bizonyítványt. Már iskola mellett is dolgozott hétvégente, főleg a vendéglátásban, de volt például gyerekdada és lufihajtogató bohóc is.

– Már kislánykorában is ilyen férfias szakmát álmodott magának?

– Nem, eleinte óvónőnek készültem, azután rájöttem, hogy imádom a gyerekeket, de a türelmemet inkább megtartom majd a saját gyerekeim számára. Ahogy elég idős lettem, megcsináltam a jogosítványokat, végül ez lett a munkám is. Ez egy családi vállalkozás, édesapám és a bátyám, Endre is ezzel foglalkozik. Akinek a nagyobb testvére fiú, muszáj, hogy kicsit belevalóbb legyen, és küzdjön az életéért. Kiskorunkban például ha kaptunk egy-egy szelet csokit, Endre gyorsan megette, és rögtön jött az enyémért. Így megerősödtem. De mindig is vonzódtam a nagy autókhoz. Eszméletlen jó érzés egy ilyet vezetni. Már gyermekként is jártunk apukánkkal kamionozni. Egyszer Sopronba szállítottunk valamit, és mindkettőnket magával vitt. Már Csongrádnál azt kérdezgettük, hogy mikor érünk már oda. Elmesélte, hogy annak örült a legjobban, amikor végre elaludtunk. Már akkor is nagyon tetszett ez az életforma.

– Nem próbálták eltéríteni ettől a szakmától?

– Dehogynem. Anyukám még mindig nem igazán örül annak, hogy én is ezt csinálom. Legutóbb keddtől vasárnapig Romániában voltam, majd szerda délután indultunk Prágába, és csak szombat délben értünk haza. Rengeteget vagyok távol, emiatt aggódik. Ez a hátránya ennek a foglalkozásnak, de azok a gyönyörű helyek, amiket látunk, kárpótolnak. Vezetés közben teljesen ki tudok kapcsolni, egyedül lehetek a gondolataimmal. Soha nincs két ugyanolyan munkanap. Útközben egyszer láttam szalmabálából kirakott Angry Birds-figurákat. Ha mindennap ugyanoda mennék be dolgozni, soha nem látnék ilyet. Annyi gyönyörű dolgot lát az ember, ha figyel. Egyszer az M3-as autópályán ért a naplemente. Akkor nyíltak a napraforgók, és abban a fényben nem lehetett mást látni, csak azt a hatalmas sárga tengert. Eszméletlen volt. Sokan a mi szakmánkban már elmennek az ilyesmi mellett, de én még látom a csodákat.

Pusztai Adrienn gyermekkorától vonzódott a nagy járművekhez. ˝Eszméletlen jó érzés egy ilyet vezetni.˝  Fotó: Karnok Csaba
– A többi kamionos hogy viszonyul önhöz? Például amikor megáll egy pihenőnél, kiszáll a kamionból, és bemegy egy kávéra, hogy néznek önre?

– Garantálhatom a döbbent arcokat. A fiatalabb korosztály sokkal elfogadóbb. A hatvan év körüliek gyakran szóvá teszik, hogy ez nem nőnek való, és nem is örülnek egy női sofőrnek. De az áruátvevőknél előnyben vagyok. Amikor legutóbb Prágában pakoltuk le az árut, angolul beszélgettünk az egyik áruátvevővel. Megkérdeztem, hogy mennyi idő lesz, amíg lepakolnak. Erre csak annyit válaszolt, hogy amiért lány vagyok, minden férfi dolgozik, szóval ne aggódjak, hamar végzünk. Megszámoltam, és nyolc kézi targonca pakolta az árumat, a másik rámpánál várakozó sofőrnek pedig senki nem akart segíteni. Úgyhogy bőven vannak előnyei is annak, hogy nő vagyok. Mivel nálunk ez családi vállalkozás, először sokan azt hitték, hogy apuci kicsi lánya beleül a kamionba, és azt hiszi, hogy dolgozik. Van két sofőrünk a vállalkozásban, először csak velük beszélgettem. De ma már, ha megállok valahol, soha nem vagyok egyedül.

– Problémája nem adódott még abból, hogy nő?

– Problémának nem nevezném. Amikor először mentem bejelentkezni az egyik áruházhoz, vártam, hogy megkapjam a papírt, ehelyett a válluk fölött rám pillantottak, és ennyit mondtak: női vécé arra. Udvariasan megköszöntem, és mondtam, hogy bejelentkezni jöttem. Nem hitték el, hogy én vezettem a kamiont, lesték, hogy hova bújt a sofőr. Egyszer Alsónémediből jöttünk haza, és egy baleset miatt állt a sor az autópályán. Amikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy az olasz turisták engem fényképeznek, és kiabálnak. Romániában is előfordult hasonló eset. Egy négysávos úton előzött minket egy busz, de váratlanul lelassított mellettünk. Apukám hívta fel a figyelmemet rá, hogy mi történik. Oldalra néztem, és megdöbbenve láttam, hogy a buszból engem fényképeznek, mint valami turistalátványosságot. Sokan kérdezik, hogy szoktam-e félni egyedül. Én bízom az emberekben, remélem, hogy ha baj lenne, valaki a segítségemre sietne. Gázspray-t is tartok magamnál a biztonság kedvéért.

Fiús munka, lányos szerelés. Szereti a rózsaszínt. Fotó: Karnok Csaba
– Van valami kabalája, amit mindig elvisz magával az útra?

– Az első utam alkalmából kaptam a testvéremtől egy piros plüss dobókockát. Azt mindig magammal viszem, amikor útnak indulok. A hátfallal van egy kis probléma, mert a kis biztonsági kallantyú miatt nehezen lehet becsukni. Ezért viszek magammal egy kis tuskót, amivel meg tudom csinálni, őt elneveztem Tobinak. Amikor megkérdezik, hogy kivel utazom, van-e barátom, őt szoktam bemutatni. Az illatosítókra mindig veszek kis mozgó szemeket, ezzel is sokkal vidámabb lesz a belső tér. Ezek segítenek, amikor több napig utazom, és nem tudok senkihez szólni. De nem társalgok vele vagy ilyesmi, csak jó, hogy ott van. Szükségem van lányos dolgokra is, ezért az alváshoz van rózsaszín takaróm, rózsaszín hálózsákom és rózsaszín párnám is. Elalvás előtt rejtvényt fejtek, így teremtem meg az otthonosságot.

– Mik a távlati tervei, mindig ezzel szeretne foglalkozni?

– Nagyon sok mindent ki szeretnék még próbálni, meg szeretnék tanulni. Például nagyon érdekel a fuvarszervezés is. Amíg nincs családom, biztos, hogy járni akarom a világot. Nagyon szeretnék például kamionnal elmenni Törökországba. Amikor Endrével utazok, az egyfajta csapatépítés, egész úton beszélgetünk, nosztalgiázunk, tanácsot kérünk egymástól. Amikor megállunk, eszünk valamit, kávézunk, ha ki kell venni a pihenőnket, akkor megnézünk egy filmet, alszunk, majd ismét útra kelünk. Arra is volt már példa, hogy elmentünk sétálni, mert olyan helyen álltunk meg, ahol be tudtunk menni a városba. Sétáltunk, beültünk egy étterembe, kipróbáltuk az ottani ízeket. Nem tudok olyan országot mondani, ahova ne szeretnék eljutni. Engem minden érdekel, és annyira gyönyörű helyek vannak a világban, hogy az elképzelhetetlen. Bár gyanús, hogy például Tibetbe sose fogok eljutni kamionnal, pedig biztosan felejthetetlen élmény lenne.