Emlékezz arra, ki vagy!

Negyednyi évszázad épp annyira hosszú idő, hogy felnőjön alatta egy generáció. Márpedig minden generációnak szüksége van egy oroszlánkirályra.

Mi más indokolná Az oroszlánkirály új verziójának létét, ha nem az, hogy a 21. században született embertársaink is megismerjék a mára már klasszikussá nemesedő történetet? Úgy vélem, sokunk nevében mondhatom, hogy a Disney 1994-es mesefilmje egyike volt életünk legkorábbi művészi élményeinek.

A sztori örökre belénk ivódott, következésképpen Szimba királlyá válását éppúgy magunkkal hordozzuk, mint édesapja, Mufasa halálát. Az oroszlánkirály ókori görög drámákat idéző cselekménye egy gyerek számára valóságos katarzissal szolgál: a szörnyű haláleset traumát okoz, ami a csodálatos befejezésben oldódik fel.

Nem kisebb felelősség nyomta tehát a rendező, Jon Favreau vállát, mint az, hogy huszonöt évvel az eredeti mese után egy olyan művet készítsen, ami méltó az akkor átélt katarzishoz. A Disney persze nem bízta a véletlenre a dolgot, miután Favreau 2016-ban már bizonyította tehetségét A dzsungel könyve kiváló, élőszereplős adaptációjával. És ha már az „élőszereplős” kifejezésnél tartunk: ellentétben a két másik idei meseadaptációval, a Dumbóval és az Aladdinnal, Az oroszlánkirály új változata a szó szoros értelmében nem élőszereplős verzió, hiszen egyetlen színész sem játszik benne. A film minden eleme trükk, a fotórealisztikus animáció legújabb bravúrja. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a mai gyerekek vizuális ingerküszöbéhez igazított látványosság. És mint ilyen, egész egyszerűen lenyűgöző.

Szerencsére a külsőségeken kívül van még mit csodálni a filmben. Ami a sztorit illeti, az alkotók jelentős változtatásokat nem eszközöltek. Ezen felül némely beállítás és képsor egy az egyben megidézi a nagy elődöt, ahogy a zene is megmaradt azáltal, hogy Hans Zimmer túlnyomórészt saját szerzeményeit dolgozta fel újra.
A mű legfontosabb mondanivalója, mely szerint mindig emlékezzünk arra, akik vagyunk, a készítők számára is irányt mutatott. Favreau és csapata tisztelettel és odaadással nyúlt az alapanyaghoz, egy pillanatra sem feledték, hogy mit jelent Az oroszlánkirálynak lenni.

Ahhoz ugyanakkor kell némi idő, hogy az ember megszokja: a hihetetlenül élethűre animált állatok tudnak beszélni. Mintha egyszer csak megszólalna egy természetfilm szereplője, olyan ez, de lehet, hogy már túl öreg vagyok, és kevésbé fogékony a fantáziám. Ám az is lehet, hogy maga a film a hibás, hiszen Az oroszlánkirály első néhány perce tényleg olyan, mintha egy természetfilmet látnánk, és ebből az élményből egy ideig rögtön kizökkent, valahányszor megszólal az egyik állat. A természet hangtalan, szavak nélküli bemutatása egyébként egy olyan tudatos alkotói döntés, amivel a befejezés képsoraiban is találkozunk.

A szerkezet tehát keretes, és úgy en bloc végig tanítani való, ahogyan Favreau felépíti a cselekményt. Semmivel sem marad adós: Szimba felnövéstörténete, identitáskeresése, majd önmagára találása, gyermeki kíváncsisága, bűntudata és hazatalálása 2019-ben is csodálatos élményekkel gazdagítja a mozinézőt.

Azt viszont nem árt, ha tudjuk, Az oroszlánkirály idei változata nemcsak megható, de félelmetes jelenetekben is bővelkedik. A hiénák fotórealisztikus megjelenítése például túlságosan is jól sikerült. Magam nyolc évesen láttam az eredeti mesefilmet. Nem biztos, hogy ezt az új verziót ajánlanám akkori önmagamnak.