A főispán tulipánfái - a Széchenyi téri magnóliák története

Amikor az 1900-as évek legelején az első magnóliákat a szegedi városháza elé ültették, a Széchenyi téren már park volt. A platánfák már szinte emeletnyi magasak voltak, a szegélyes sétányok már ugyanott húzódtak, ahol ma, a parktükröket füvesítették, és fiatal nemesített cserjéket ültettek mindenfelé. Lechner Lajos árvízi újjáépítési terve nemcsak Szeged városrendezését írta elő, hanem tudatos parkosítását is. 
Az 1880-as évek elején közparkot terveztek a Széchenyi térre, a Stefániára, a Dugonics térre, a Lechner térre, a Mátyás térre, és az akkori Korcsolyázó, későbbi Ady térre, valamint további fásítást a két körúton és a város hat sugárútján. 1882 őszére városszerte 46 ezer cser­­jét és díszfát ültettek el, az árvíz utáni 3 évben Szegeden 14 hektáron alakítottak ki új közparkot. Aki az árvíz előtti Széchenyi teret látta utoljára, annak 1887-re leesett az álla: a vásárosbódék helyén kövezett, vasszegélyes sétányok és takaros parktükrök, az akácfák helyén frissen ültetett platánok voltak. 

A főispán tulipántjai 

A téren talán sosem lett volna magnólia, ha Kállay Albert (1843–1922) főispán nem bo­londja a virágoknak és virágos bokroknak. Kállay Albert belügyminisztériumi tanácsnokot Tisza Lajos királyi biztos mellé Budapestről rendelték az árvízi újjáépítési munkálatokra, és aztán egész életére a városban feledkezett. Ő volt az, aki a Széchenyi tér, valamint az újszegedi liget fásítását is felügyelte. 1883-ig összekötő volt az árvízi királyi biztosság és Szeged között. Mikszáth Kálmán, akinek kártyabarátja, majd keresztkomája lett, így írt róla: „a királyi biztos akaratát mindig úgy tudta keresztül vinni, hogy a városiak azt hitték, mintha az a saját akaratuk lenne” (Vasárnapi Újság 1883. október 14.). Mivel politikailag megbízható volt, és az embereket jól kezelte, négy év alatt fogalmazóból szegedi főispán lett (rövidesen Hódmezővásárhelyen és Szabadkán is). Sz. Szigethy Vilmos írta Kállayról a Szeged 1923. november 25-i számában: „Megválogatnia nem mindig sikerült, hogy kik intézzék Szeged ügyeit, de a kertészek kiválogatásában már magának tartotta fenn a döntést s épp olyan alapossággal tárgyalta le velük a virágok dolgát, mint amilyen lelkiismerettel intézte a történelmi nevezetességű sarokszobában a közügyeket.”

Kállay Albert a régi Szeged tartozéka volt, igazi kvaterká­­zó konzervatív politikus, a ka­­szinóban beszélgető, kedélyes, sod­rából ki nem hozható ember, aki magától nem ártott senkinek – hacsak fentről nem jött utasítás. Móra Ferenc írta e „szelíd nyomásgyakorlásról”, amelyet „nem most találtak ki” Az öreg kegyelmes című visszaemlékező tárcájában (Szegedi Napló 1922. augusztus 8.): „Berzeviczy Albert mint kultuszminiszter arra kéri Kállayt, hogy ne­hány függetlenségi érzelmű tanár úrnak helyezze kilátásba a Pokol­egyházára való áthelye­zést, ha észre nem térnek.” A mag­nóliafák ültetésének idején, 1900-ban Kállay kis híján fegyelmit adott a városi tisztviselői egyesület elnökének, Tömörkény Istvánnak, mert az kiállt a kistisztviselők nyugdíjjogosultságát követelő mozgalom mellett. 
 

Kállay Albert az első magnóliákat az 1900-as évek legelején hozatta, a Délmagyarország szerint Hollandiából. Mayer Miklós szegedi városi kertész ültette el őket a városháza előtti parktükörben, a jelenlegi vi­­zes medence he­lyén. Mayer szintén az új­­jáépítés munkáira érkezett Szegedre (és ő is itt maradt), azelőtt a Margitszigeten volt kertész, ahol a 19. század végén már szép magnóliák virágoztak. A Széchenyi téri két fácska hamar híres lett, a szegediek rövide­sen „a főispán tulipántja” né­­ven emlegették őket. A népi név tudvalevőleg nem volt helyes, mivel a fák a sudár liliomfa (Magnolia obovata) fajtához tartoztak, a tulipánfa elnevezés pedig egy másik fafajra már foglalt volt (a Széchenyi téren van tulipánfa is).

Kállay látta a jövőt. Terve az volt, hogy a városháza előtt a két fa szépen elterebélyesedik, és a tér díszévé válik. A szegedi erdőtelepítő Kiss Ferenc nyilatkozta 1933-ban a Délmagyarországnak: a főispán azért ültette az egyik magnóliát ép­­pen a saját városházi ablaka alá, hogy „mindig lássa, ha üdü­­lést keres a hivatalos élet szürkeségében”. Móra Ferenc pedig azt írta, hogy „A csudálatos pompájú virágok azon a tavaszon fagytak el először, mikor a pátrónusuk lemondott a főispánságról. S attól fogva egyre senyvedtek, hogy nem az ő szeme vigyázta őket a sa­­rok­ablakból”. Azt is mondták Szegeden, hogy Kállay Albert annyira szerette a magnóliákat, hogy feljegyzéseket készített, a virágzás melyik esztendőben érkezett meg korábban, s mikor késett. 

Sz. Szigethy Vilmos remek jellemzést adott az idős főispánról „A régi Szegedből az újba” című könyvében (1932-ben a Délmagyarország kiadója adta ki, miután a lap folytatásokban közölte): „Mikor Tisza István megbukott, megelégelte a főispánkodást. Neki a Tisza név olyan fogalom volt, hogy azután mást nem tudott szolgálni. Most már fokozottabb mértékben imádhatta a természetet, eljárt a közgyűlésekre, figyelt minden szóra, leste, hogy mit csinálnak abból, amit ő teremtett. A háború végefelé, meg azután meglehetősen szűkös időket élt át ő is; nem egyszer láttam, hogy maga vásárol be a piacon, aztán egészen szerény ebédeket főzet Újszegeden. Tavasz jöttén, a nyár búcsúzásakor ebéd után a korzón gyönyörködött a természetben, a parktükrök virágjaiban, mint ahogy mindig figyelemmel kísérte, mikor nyitja ki húsos szirmait az a korai virág, amit a nép ő róla nevezett el »a főispán tulipántjának». Panaszkodni azért soha senki nem hallotta, tudott igénytelenné válni, mintha mindig ilyen körülmények között élt volna.” 

Az elgurított fák 

1934 januárjában a szegedi tanács a városháza előtti park­­rész átalakításába fogott. A cél az volt, hogy itt he­­lyezzék el Pásztor János szobrászművész Nyugvó és haragvó Ba­­­laton szobrait, amelyek eredetileg a tihanyi biológiai kutatóintézet park­jába készültek. Klebelsberg Kuno ajándékozta a két szobrot Szegednek, de hónapokig a pincében álltak, amíg a város helyet talált nekik. Helyszínnek szóba került a Stefánia és az Anna-kút, valamint a Tisza Lajos körút valamelyik vége is, de végül éppen ama hely mellett döntöttek, ahol akkor Kállay Albert két magnóliája és egy hatalmas hársfa állt. A tervezett vízmedence miatt költöztetni kellett a fákat. A vá­­ros akkori főkertésze, Hammel Dezső vállalta, hogy a téli hidegben károsodás nélkül el­­végezhető a kényes művelet. Csongor Győző muzeológus az 1956. május 30-i Délmagyar­országban írta, hogy ő szemtanúja volt a bravúros akció­nak: gyökerestől kiásták, majd kerekeken gurítva a fő vil­lamosmegálló előtti délkeleti parktükörbe költöztették a több évtizedes hársfát, ami csodák csodájára megmaradt, és ma is él. Ugyanígy vitték hátrább a magnóliákat a Tisza Lajos-szobor elé, ahol tavasszal ki is hajtottak. A Délmagyarország – ellenzéki lap lévén – haragos vezércikkben kérte számon a Széchenyi tér feldúlását, az átalakítást egy női ruha átszabásához hasonlította, amely jó lett volna akkor is, ha úgy marad, ahogyan volt. 

A magnóliák a következő év­­ben is kivirágoztak, de két évvel később, 1936 márciusában már siratta őket a Délmagyarország: „A kételkedők sokáig nem hitték el, hogy a helyükből elmozdított növények új életre kelhetnek új helyükön. De a hársfa, amelynek életét a legjobban féltették, szépen megmaradt. Látszólag megmaradtak a tulipánfák is. Két telet, két nyarat vészeltek át új fészkükben, és két tavasz jöttét hirdették fehér-piros tu­­lipánvirágjaikkal. De ez a ta­vasz halálos volt számukra. Fonnyadt ágaikon megindult ugyan a rügyképződés. Az eny­he télutói napok meg is duzzasztották kissé ezeket a rügyeket, de aztán megállt bennük az élet, kipárolgott ágaikból minden életnedv, a rügyek pergamenburka alatt összezsugorodtak a virágálmok, és a szegedi nemzet várakozó tagjai rémülten eszméltek föl a valóságra: meghaltak a tulipánfák”. A lap 1938. március 29-i számából viszont az derült ki, hogy a két régi fa közül csak az egyik pusztult el, a másik még duzzogva „haragudott a városra”, és bimbózása késett. Ez a fa 1964-ig élt, azon a tavaszon már nem hajtott ki. A Délmagyarország szerint a szegedi főkertész még 1934-ban két új magnóliacsemetét ültetett a Széchenyi tér nyugati oldalán. Ezek azonosak a szegediek kedvenceivel, az önkormányzati hivatal és a városháza előtt ma is virágzó két öreg magnóliafával. 

A nagy barát és tanító 

A tavaszi magnóliavirágzás több mint száz éve a város jeles eseménye. A Délmagyarország 1913-ban ilyennek látta a Széchenyi téri tavaszt: „A magnóliák legteljesebb pompájukban állanak a Széchenyi-téri parktükörben. Kis szatyros cselédek sietnek a zöldségpiac felé. Iskolás leányok, mint kedvesen libbenő barázdabillegetők, komoly félelmekkel suhannak a földgömbös iskola felé. Díjnokok, pocakos hivatalnokok, rend­őrök. Itt-ott egy parányi színes folt, libegő toll, zizegő selyem (...)”. A Szeged és Vidéke újságban már 1913-ban időjárási bökvers témája lett a főispán tulipántja. A Délmagyarországba pedig még 1944. április 14-én, a lap betiltása előtt 2 számmal is befért pár szerény sor a tavaszról és arról, hogy virágot bontott a magnólia. 
 

Bár Kállayról közben elfeledkeztek (nevét utca őrzi Szegeden), a szegediek számára a liliomfák azóta is a tavaszt jelentik. Kivéve persze 1950. április 4-én, amikor a Délmagyarország új jelentést tárt fel mind a tavasz, mind a magnó­lia számára: „Bármerre néz az ember, zászlók, virágok s az ünnep felemelő hangulata. Talán még a természet is ünnepelni akarja ezt a mi nagy ünnepnapunkat, mert a Széchenyi-tér városháza felőli oldalán gyönyörűen virágba borultak a tulipánfák, hogy kifejezzék Szeged dolgozóinak azt a nagy szeretetét, háláját, ami eltölti őket ezen a legnagyobb nemzeti ünnepünkön, felszabadítónk, a Szovjetunió s annak nagy vezére, népünk barátja, tanítója, Sztálin elvtárs iránt.” De a béke nagy vé­delmezőjét is túlélték a magnóliák. Sőt, 1962 júliusában és 1984 augusztusában a liliomfák nyári másodvirágzásáról számolt be a Délmagyarország. Már a klímaváltozást jelezte, hogy 2000. december 12-én az enyhe adventi melegben megjelentek a duzzadt bimbók. A téren ma már utánpótlás is van fiatal magnóliabokrokból.