Délmagyar logó

2019. 05. 26. vasárnap - Fülöp, Evelin Még több cikk.

A hordár jól élt, amíg az úri nép szégyellte a zálogházat

DélmagyArchív 1935: És amíg a mama vigyázott a lányra.
Az 1930-as években a szegedi Klauzál tér és Kárász utca sarkán még piros sapkás hordárok várták a megbízásokat. Helyük a hetipiac mellett volt, számukat pedig a város korlátozta, ezért sapkájukon, nagy rézlapon sorszámot viseltek.

Volt négyes, huszonötös hordár, a vezetéknevüket nem is igen tudták az emberek, csak annyit, hogy az egyes a zongoraszállításban vagy a szerelmeslevél-átadásban kiváló. Egyes hordárnak lenni egyébként rang is volt, annyira, hogy amikor Hordár Miska 84 évesen meghalt, a Délmagyarország nekrológban emlékezett meg róla. 
 
A piros sapkások segítettek a piacról hazacipelésnél, költözésnél, ők vitték az úrinép sürgős megbízásait és a hódító fiatalemberek is hordárt hívtak, ha levelet, csokrot kellett eljuttatni a hölgyekhez.
Jótevő: a zálogház. Délmagyarország 1935. április 25.
Jótevő: a zálogház. Délmagyarország 1935. április 25.

A Délmagyarország 1935 áprilisában kis életképet rajzolt a falat támasztó öreg hordárok egyikével, aki már akkor a szakma kihalását jósolta.
 
Először is, elterjedt a telefon, nem sokkal azelőtt bevezették Szegeden az automata telefonközpontot is. A telefon használata előtt a hordár vitte el gyorsan az üzenetet a város másik végébe. Az 1930-as években már csak a bizalmas feladatokban reménykedhetett:
 

— Békében sokkal több volt a szerelmes fiatalember, mint manapság. Ha ma is volna belőlük sok, talán könnyebb lenne az élet. Mert a szerelmes embernek mindig van valamilyen megbízatása: hol egy csokor virágot kell elvinni, hol egy levélkét, amelyre válasz is megy... Borravalót kap az ember innen is, onnan is. Ezek a szerelmesek voltak a legjobb üzletfeleink...

Kiderül azonban, hogy az igazán jó ügyfeleknek mégsem a szerelmen járt az esze. Mindennél szebb bepillantást enged a magyar társadalmi rétegződésbe, hogy a hordárnak a zálogház adta a legjobb munkát Szegeden.
 

Csupa jobb ember keres fel bennünket: elegáns urak, nagyságák, kisasszonyok, fiatalemberek. Ruhát, ékszert viszünk be nekik a zálogházba. Mi intézzük a kiváltást is, a meghosszabbítást, mert ezek szégyellnek odaállni a pult elé...

A négyes hordár a Kárász utca sarkán. Délmagyarország 1930. április 20.
A négyes hordár a Kárász utca sarkán. Délmagyarország 1930. április 20. 

A jelenség nem volt újkeletű: a Klauzál téri hordár a Délmagyarország 1930-as húsvéti számában arról panaszkodott Magyar László riportjának (a lap le is fényképezte), hogy már az úri népek sem szégyellik a szegénységet.
 

— Ezelőtt, régen szégyen volt személyesen menni a zálogházba. Ma már meghalt a szégyen is. Mindenki maga viszi a holmiját be, nem szégyelli a szegénységet senki. Régi urakkal, nagyságákkal van tele a zálogház. A három ajtó is alig győzi befogadni a »pillanatnyi pénzzavar« áldozatait.

A pirossapkás szakma gyakorlóinak számát Szegeden 26-ban maximálták, bár 1933-ban 9 hely nem volt betöltve. A Délmagyarország ekkor a 84 éves 1-es számú hordárt, Aradi Mihályt búcsúztatta. Az idős férfiú nemrég még azzal dicsekedett, hogy előtte nem volt lehetetlen, ha szerelmes levelet kellett átadni:
 

— Ha az édesanyja hét sárkánnyal őrizte a jányt, akkor is oda tudtam neki adni az üzenetet.

Nekrológ Hordár Miskáról. Délmagyarország 1933. augusztus 26.
Nekrológ Hordár Miskáról. Délmagyarország 1933. augusztus 26.

De az ilyen munkáknak addigra már leáldozott: a lányok szabadabbak voltak, a mama-sárkányokból is kevesebb lett, és az élőszóra gyorsabban jött a válasz is. Ezért Hordár Miska a zongorára specializálódott, amit senki sem tudott úgy cipelni Szegeden, ahogyan ő.
 
Márpedig a zongorszállító ipart fellendítette a gazdasági válság, hiszen a polgárházakból a zálogházakba valakinek szállítania kellett a zongorát. Hordár Miska pedig, írta a lap, innentől zenei téren lenézte a hegedűsöket.
 
A szakértő cikkíró szerint pedig, ha egyszer szűknek bizonyult volna a zeneiskola, új terem után sem kellett volna nézni. Elég lett volna ahhoz a hatósági zálograktár. 

1941-ben a Délmagyarország akkori szegénylátogató riportjában egy öreg hordár és a felesége szerepelt. Ilyen volt az életük: 
 

— Napközben elgyüvök hazulról, kilenc felé megeszek egy fertály kila kenyeret, azon vagyok estig. Akkor főz az asszony levest, paprikáskrumplit, de már oda jövünk, hogy azt se lehet,
mert zsír kell hozzá.

Régen, mondta az öreg hordár, titokban hívták őket és a cselédlépcsőn kellett felmenniük, mert az úri népek szégyellték a szegénységet. A zálogházas bulira az 1940-es évekre már esélye sem volt a hordárnak, mert a nagyságák is gond nélkül beálltak a zálogházi sorba.
 

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A szocdem nő, aki beszólt Klebelsbergnek

A szocdem nő, aki beszólt Klebelsbergnek
DélmagyArchív 1929: Szamek Sára 1929-ben Szeged közgyűlésének első női tagja lett. 15 évvel később… Tovább olvasom