Cúcorka riogatta a rókusiakat

Vízkereszt napjával kezdődött, hamvazószerdáig tart a régi egyházi hagyomány szerint a farsang, hossza évről évre változik. A nagyböjt ahhoz igazodik, mikorra esik a márciusi holdtöltéhez igazodó húsvét napja. A tavasz elővarázs­lására, ünneplésére irányuló kultikus műveleteknek, viselke­désnek volt ez az időszaka, olvastuk Bálint Sándornál: ebből az ör­­vendezésből máig is sokat meg­­őrzött a karneváli szezon. Az utolsó három farsangi napon, amit farsangháromnapok néven vagy húshagyó neveken emlegettek, szinte mámorrá fokozódott egykor a vidám hangulat. 

Tuskót húztak a vénlányok 

Farsang idején tartották a menyegzők, bálok, társas mulatságok, céhlakozások legnagyobb részét. A neves szegedi néprajztudós A szögedi nemzet – A szegedi nagytáj népélete című művében is említi, hogy a szegedi nép lakodalmai régen leginkább a farsangi időszakra, főleg hétfői és szerdai napokra estek. A farsang három utolsó napján már nem volt lakodalom, hanem csak bál, baráti, közösségi, céhbeli együttlét, vendégeskedés. A farsangi házasodásra utal számos szegedi szólás is. Aki nem házasodik meg farsangkor, pedig már ideje volna, arra azt mondták, kimaradt a farsangból – de biztathatták azzal is, a jó lány farsang után is elkel. Vén lánynak mindég kurta a farsang – ez a szólás a folyton zsörtölődő idősebb, pártában maradt nőkre vonatkozott. Ez még finom volt a tuskóhúzáshoz képest, amit Forráskúton például máig felélesztenek. 

Ma már nem veszik ezt a részét véresen komolyan, de régen a vénlány- és vénlegény-csúfolás része volt, hogy aki nem talált párra a farsangon, pedig időszerű lett volna a hagyományok szerint, azzal végighúzatták a falun a tuskót többnyire húshagyókedden. A csúfolódásra a néprajztudós magyarázatot is adott: „Hogy népünk még manapság is legszívesebben farsang idején ül menyegzőt, annak oka az, hogy az új pár jövője és az ébredező természet: a napok hosszabbodása és enyhülése között mágikus kapcsolatot érez. Ezért tartja a néphit szégyennek, eredetileg bizonyára bűnnek is azt, ha valaki házasulandó létére kimarad a farsangból, azaz nem házasodott meg a legalkalmasabb időben, és így vétkezett a tavasz kozmikus törvénye, valamint a közösség érdekei ellen.” 

Borzasztó izé a cúcorka 

A farsangot lezáró téltemető megmozdulások legismertebb szereplői a busók: bár Mohácshoz kötődik a busójárás, már megyénkben, például Deszken is megjelentek téltemetéseken. A cúcorka – máshol bubujka – viszont nem a farsang farkán, hanem a szezon első bálján riogatta a megjelenteket Felsővároson, Rókuson. Bálint Sándor Varga János leírását idézte: „Egyszer csak éjfél felé nyílik az ajtó, és jön be rajta földig lehajtott fejjel egy másfél öles szörnyeteg. A nyaka olyan vékony, mint a nyújtogató. Tán éppen abból is van. A feje pedig olyan kicsi, mint egy jó alma. Borzasztó izé az a cúcorka. A nyaka tövére egy szoknya van akasztva, a feje menyecskemódra kontyra kötve. 

A derekától egy lepedő egész hosszúságában nyúlik alá. Nagy fránya csizmái csak úgy barnulnak ki alóla.” A legények először körbeállták, fenyegették, a cúcorka meg védelmezte magát: ne ripakodjanak rá, ő hozta el a farsangot. Ezután táncra szólították, és mindig azt a lányt választotta, aki leghamarabb lesz menyasszony – végül mindig egy ismerős legény került elő a gúnya alól. A különös alaknak már Bálint Sándor idejében is csak halvány híre élt. 

zabálócsütörtök 

A serdülő fiúknak, lányoknak „citurás bált” tartottak, és a régi céhes világ lakozásnak mondott mulatságait is farsang idején tartották. E kompániabálnak is nevezett céhmulatságok maradványa volt a batyubál, ahol az érdekelt családok a vendéglőbe ennivalót is viuttek magukkal: süteményt, kalácsot, hideg sültet. Tápén borbálnak mondták a farsangi batyubált, de rendeztek csak házaspároknak is, azt páros- vagy emberösbálnak hívták. Volt legénybál a nagytájon, csak a legényeknek, lányoknak, de egyes helyeken külön asszony- és férfibál is a házasoknak. A farsang végét a hamvazószerdát megelőző zabálócsütörtök készítette elő. A szegedi tájon úgy hitték, jó zsírosan kell főzni, és sokat enni, csak így számíthatnak bő termésre, kövér disznóra. 

Alsótanyán fánkot sü­töttek – de voltak, akik pénteken és szombaton megtartóztatták magukat. E péntek alsótanyai, földeáki neve soványpéntök volt. 

Húshagyónak, olykor húshagyatnak mondták a farsang utolsó három napját, nevezték farsangháromnapoknak is. A legnagyobb mulatozás ideje volt ez a három nap a hosszú böjt előtt. Vasárnap és kedden volt a legnagyobb a bolondozás, megállt a munka, batyubálakat tartottak, vendégeket fogadtak, látványos céhes felvonulások zajlottak Szeged utcáin. 

A nagy evésekkel, dús lakomákkal, a mágikus eredetű alakoskodással a természetet is hasonló bőségre akarták rábírni. Szegeden a 19. században még élt a télkihordás hagyománya: egy vénasszonnyá formált rongybábut levittek a Tisza partjára, és ott vagy meggyújtották, vagy a folyóba lökték. 

Tehén a céklásveremben 

Bálint Sándor Tápéról jegyezte fel: a lányos házaknál a legények bolondoztak. Felszántották az ud­­vart, beszabadították a céklásverembe a tehenet, a rozmaringot más helyre ültették át. Éjfél előtt a nagyböjtre emlékeztetve sok helyen, így Szegeden is meghúzták a templomi harangokat: nagyjából az első világháborúig a zajos mulatságok hamvazószerdától egészen húsvét másnapjáig szüneteltek. A szegedi hagyományban húshagyókedden jártak a maskarások: A szögedi nemzet Varga János leírását idézte. „A menet élén két bekormozott képű, kiöltözött zászlós vitéz: az egyik lovon, a másik szamáron. Utánuk fehérre mázolt ábrázattal a cigánybanda. 

A cigányok után kifestett arcú, bajszos menyecskék, félrekontyú, pityókos öregasszonyoknak öltözött kópé legények, papírcsákós huszárok uniformis nélkül és megszámlálhatatlan ordítozó gyereksereg.” Szödögetni, koledálni jártak lányos házakhoz, ahol éktelen lárma közepette táncra kerekedtek a ház előtt. A két fakardos huszármaskara a kicsődült házinépnek elmondta: „Kelmétekért jöttünk mink egyenes úton, mint jó bolondokért, mind közönségesen. Andráséknál ütjük föl a sátorfánkat. Ha gyüttök: lösztök, ha hoztok: ösztök.” Ha a gazda tyúkot, kacsát adott nekik, azt jelentette: ott lesznek a bálban. Estig folytatták a gyűjtögetést. 

Korhely legények 

Délután sok helyen kakasütéssel múlatták az időt, amibe ma az állatvédők joggal kötnének bele – részletezésétől eltekintünk. Az áldozatul esett kakast aztán fel­tálalták vacsorára – volt, ahol köcsögöt, korsót kellett bottal ütni bekötött szemmel, amire „már a gyöngébb szívű leányok is mertek vállalkozni”. Vecsernye után kezdődött a bál. Evés után, tánc közben előkerültek a maskarások, reggelig bolondoztak. Ijesztgették a lányokat, kormos csókot nyomtak az arcukra, és több helyen szokásban volt egy szalmával kitömött alakot halottas énekek mellett eltemetni, amivel a telet temették. Akik a fonásban nem voltak elég szorgalmasak, azok ablaka alá hajnaltájt hamut szórtak. 

A korhely legények, lusta lányok homlokát is hamuval jelölték meg. Szatymaz környékének tanyavilágában a farsangkeresés hagyománya is élt. Hangszerekhez értő legények útnak indultak két talicskával, olykor már vasárnap: az egyiken egy hordó bor volt, a másikon tűz égett vaskondérban, amit folyamatosan tápláltak. Betértek minden lányos tanyára, a menet, ahogy haladtak, egyre növekedett, olykor száznál is többen összeverődtek. Némelyik legény maskarát húzott, álvőlegénynek, álmenyasszonynak öltözött: a pajzán tréfák sem maradtak el. Esténként hamvazószerdáig kikötöttek egy-egy tanyán, ahol a farsangkereső bál zajlott reggelig: nem sokat aludtak az utolsó napokban.