Sorozatkritika: Ted Lasso – 3. évad (sorozatzárás)

Az Apple TV+ legnépszerűbb sorozata 2020-ban kezdte meg diadalmenetét, egyből meghódítva a televíziós komédia műfajának szerelmeseit. A címszereplő, Ted Lasso személyében olyan főhőst mutattak be, akivel nagyon egyszerű volt azonosulni. Ráadásul a sorozat tanulsága is elragadó: ha nem értesz valamihez, nyisd meg az emberek szívét, és ha ez sikerül, akkor bármit elérhetsz. Nulla szakmaiság, 100% szívjóság – ez a Lasso-féle sikerrecept titka. Az idő őt igazolja, hiszen egy megnyerő személyiség magával tud rántani egy egész társaságot, és ha megtörténik az összecsiszolódás, a szakmaiság szinte magától kialakul. Az első és a második évad sikerrel ötvözte a jellem- és helyzetkomikumot az angol humorral, miközben végig remekül egyensúlyozott a magánéleti témák és a futball világa között. Nehezen lehetne a két évadot markánsan megkülönböztetni egymástól, de ez egyáltalán nem baj, sőt inkább azt bizonyítja, hogy a sorozat képes tartani a színvonalat. Ez a harmadik évadról sajnos nem mindig mondható el.

A legnyilvánvalóbb változtatás az előző évadokhoz képest épp a címszereplővel kapcsolatos. A tizenkét epizód javarészt nem is Ted Lassót állítja a középpontba. Micsoda megtévesztés ez, kérem, hiszen a sorozat címe az, hogy Ted Lasso, kéretik akkor megváltoztatni a címet. Ez itt már minden, csak nem Ted Lasso! Ez a felháborodott, ugyanakkor cinikus gondolat több alkalommal is eszembe jutott az évad során. Ha azt gondoltad, hogy most megint leülsz a tévé elé, hogy Ted szórakoztasson egy félórán át, hát akkor nagyot tévedtél. A sorozat másokra fókuszál inkább, kitágítja a Lasso-univerzumot. Ezzel azt éri el, hogy miközben másokat jobban megismerünk, a mű világának komikusi vénájában egyre kevesebb vér csordogál. Hiszen lássuk be, a sorozat elsősorban Ted Lasso miatt volt vicces, és mivel most kevesebb a Lasso, a poénokat is lasszóval kell fogdosni. (Bocsánat, ennél azért még ebben az évadban is jobb vicceket találunk.) A mellékszereplők hangsúlyosabbá tételével tehát fordított arányban csökken a címszereplő szerepe, ezt pedig a sorozat humora sínyli meg leginkább. Az a szereplő, aki az évad elején Lasso helyett szállította a poénokat, viszonylag gyorsan lelép a színről, pedig sok lehetőséggel kecsegtetett volna. Ő Zava, akit Zlatan Ibrahimovicról mintáztak az alkotók. Igazi telitalálat, és pláne azok tudják díjazni az ő karakterét, akik ismerik a svéd klasszist (vagyis mindenki, mondaná erre Ibra). 

Az, hogy más szereplők is több teret kapnak, alapvetően nem rossz dolog, sőt bizonyos mértékig szükséges is, hiszen mégiscsak egy sorozatról van szó, ami évadról évadra megújul, bővül, gazdagodik. Gond akkor van ezzel, ha a mellékszereplők nem elég érdekesek ahhoz, hogy főhőssé váljanak, vagy a problémáik nem elég mélyek ahhoz, hogy elvigyék Lasso elől a showt. A harmadik évad színvonalingadozását épp az okozza, hogy van, akit elég izgalmasnak találunk, ám sajnos akad olyan is, akinek a problémája nem több időhúzásnál.

A sorozat alkotóinak alighanem fentről leszólhattak, hogy eltelt már két évad, de még nem igazán volt benne olyasmi, ami megfelelne a mai korszellemnek. Ennek köszönhető, hogy a harmadik évadba olyan dolgokat is beleerőltettek, amiknek – azonkívül, hogy mind nagyon píszí – semmi létjogosultságuk sincs. Ilyen Keeley sehová sem tartó leszbikus kalandozása és ilyen a migránstéma izzadságszagú belekeverése. Előbbire (a homoszexualitásra) egyéb példákat is találunk az évadban, sőt az egész évad egy homoszexuális kapcsolattal veszi kezdetét, ami máig tabu a futball macsó világában. Rebecca magánéletébe is több bepillantást nyerünk, és az ő szála kifejezetten szép lezárást kap. A szép befejezés Nate-ről is elmondható, bár ő kezet foghat Ted Lassóval, ugyanis a vártnál jóval kevesebb szerepet kap az évad során. És ha már szóba került a lezárás: több szempontból is kiszámítható a sorozat befejezése, de ez nem lényeges dolog, hiszen egy vígjátéknak aligha kell kiszámíthatatlanságra törekednie. Az alkotóknak sikerült olyan befejezést kerekíteniük, ami egyszerre valami réginek a lezárása és közben egy újnak a kezdete. Egyfelől tehát zárt, másfelől nyitott a sorozat vége.

Zárásként még egy dolog: miért érezték szükségét az alkotók annak, hogy 60 percesre nyújtsanak egy-egy Ted Lasso-epizódot? Amikor az ötlet kevesebb, miért kell a játékidőnek növekednie? Jó humor ide, szívmelengető érzelmek oda, egy 40 percnél hosszabb epizód óhatatlanul is veszít a feszességéből. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy lapon fogom említeni a Ted Lassót az unalmas vagy a fárasztó jelzővel. Most ez is megtörtént, de itt a vége, és legalább a befejezés (az utolsó két epizód) mindenképpen méltó a sorozat nimbuszához.