A vásárhelyi korsós lány szobra ihlette Abigélt a legenda szerint

– Mindig visszavágyom Vásárhelyre, ahol nagyapám az ótemplom lelkésze volt, édesapám itt érettségizett, s magam a háború két és fél évében itt tanítottam – így beszélt a városhoz való kötődéséről Szabó Magda Kossuth-díjas írónő 2005-ben. Két évvel a halála előtt járt Hódmezővásárhelyen, a Németh László Városi Könyvtárban vett részt író-olvasó találkozón. 2007. november 19-én, 90 éves korában, olvasás közben érte a halál. Kerepesi otthonában hunyt el.

Családi kötődés hozta a városba

Sok művében örökítette meg Szabó Magda szülővárosát, Debrecent – de Hódmezővásárhelyre is szeretettel emlékezett. Ahogy azon az író-olvasó találkozón is elhangzott, nagyapja, Szabó Elek a Békésbánáti Református Egyházkerület esperese volt, 1897-től 1902-es haláláig a vásárhelyi ótemplom lelkésze volt. Édesapja, Szabó Elek, Hódmezővásárhelyen, a Bethlen Gábor Református Gimnáziumban járta az utolsó gimnáziumi évét, 1898-ban érettségizett. A családi kötődés is oka lehetett, hogy fiatal tanárként a városba került: saját alma materében, a debreceni Dóczy-intézetben (ma Dóczy Gedeon Gimnázium) kezdett el tanítani, de volt oktatói továbbra is inkább tanítványukként kezelték. Itt teljesen más szellemiség fogadta: erről Kőszegfalvi Ferenc hódmezővásárhelyi helytörténész ír bővebben Szabó Magda, a vásárhelyi tanár című esszéjében, az írás a Vásárhelyi Látóhatárban jelent meg.

„...Mikor az igazgató egy óraközi szünetben lehívatott az irodájába és megjegyzést tett a szoknyám hosszúságára – közben vadul folyt a második világháború – kedvem lett volna ráborítani az asztalt... – idézi Szabó Magdát, aki a hódmezővásárhelyi Református Leánygimnáziumban pályázott meg állást: megkapta. A tanterv, az alapkövetelmények, a szellemiség hasonló volt, csak éppen fiatal, harmincas igazgatónővel, a tantestület jó része pedig frissen végzett, lelkes pedagógusokból állt.

A korsós lány lenne Abigél?

2012-ben a Liszt Ferenc Ének-zenei Általános Iskola növendékei – ebben az épületben működött egykor a leánygimnázium – előadták az Abigél musical változatát. Akkor írtuk: a legenda szerint Szabó Magda a városban írta a regényt, és a vásárhelyi korsós lány szobra szolgált Abigél mintájául.

Azt a pletykát is hallottuk már, hogy a gimnázium adta a mintát a Matula intézethez, ahol Vitay Georginát az apja „elrejti”: ám aki olvasta a regényt, látta a filmeket, az sejtheti, hogy ez az intézmény nem lehetett mintája a szigorú, szürke Matulának. A vásárhelyi találkozón is elhangzott, és Kőszegfalvi is írja: abban az iskolában a Dóczy-intézet köszön vissza. Az Abigél háborús élményeit azonban Hódmezővásárhelyen szerezhette a szerző, hiszen 1942 és 1945 között volt a leánygimnázium tanára. Nem csak református és katolikus, hanem zsidó lányok is jártak az iskolába, és 1943 második felétől ide is elértek a zsidókat megbélyegző sárga csillagok.

Származása miatt nem kaphat ötöst

„Amikor a zsidótörvények iszonyú ideje elérkezett, az osztályközösségek ketté váltak. Mint az egyiptomi angyal jelzései villogtak a csillagok nem keresztény gyermekeinken... Az érettségiig magam is beköltöztem az internátusba, ha zavarórepülés volt és álmukból kellett riasztanunk a gyerekeket, összebújtunk velük, mint a nyulak, az érettségi írásbelijét kétszer szakítottuk meg a légiriadók miatt, azután a negyvennégyes tanév végre véget ért. Ami utána következett, az osztály életével együtt, az enyémnek is új irányt szabott.„ – idézte az író emlékezését Kőszegfalvi Ferenc. Szabó Magda a már említett író-olvasó találkozón is beszélt egy döbbenetes és szomorú emlékről:

„– Nem tudom elfelejteni az utolsó érettségit, melyen a legjobb tanuló Vörösmarty Szózatát mondta el a bizottság előtt, s mikor kiment, az állam által odaültetett ember azt mondta, hogy a származása miatt nem kaphat ötöst. Ekkor felálltam, kimentem a folyosóra, és sírva öleltem át a diáklányt, s azt mondtam: bocsáss meg. Mire engem vigasztalt. Örültem neki, amikor végre kiment Amerikába. Fáj a szívem mindenkiért, akinek azért kellett elmennie, mert ez a haza nem volt a hazája. Pedig haza csak egy van, azt nem lehet cserélgetni.” – ezek a mondatok hangzottak el.

Budapesti szobor „játszott” a sorozatban

Szabó Magda vásárhelyi éveit a „legtermékenyítőbb”-ként jellemezte. „Vásárhelyi tanárkodásom két évig tartott; ha az egyetemi esztendők életem legharmonikusabb időszakát idézik, a vásárhelyiek mindenesetre a legtermékenyítőbbet. Iskolámba utánam, mikor én a háború befejeződésével már nem tértem vissza többé, Németh László került tanárnak.” Hogy az Abigél alapötlete mikor fogalmazódott meg benne, nem tudjuk, de azt igen, hogy a regény 1970-ben jelent meg. 1949-től 1958-ig szerzője egyébként nem publikálhatott. A korsós lány szobra pedig akár mintája is lehetett Abigélnek, hiszen Pásztor János Korsós lány (Vízmerítő) nevű szobra 1908-ban készült. Azt viszont pontosan tudjuk, kiről mintázták magát a szobrot. Korábbi cikkünkben utánaolvashatnak, hogyan lett a szobrász modellje a vásárhelyi Dragomir Julianna.

Annak is a nyomára bukkantunk, hol található a filmbeli Abigél. A Tripsinthecity blog 2017-es bejegyzése szerint Hild József építette Budapesten, az Október utcában 1844-ben azt a klasszicista stílusú házat, melynek udvarán a szerencsét hozó szobor áll. Eredeti neve Korsós nő, Dunaiszky Lőrinc munkája 1814-ből. A ház felépülése után került az udvar egyik fülkéjébe, eredetileg kút is volt alatta. A Köztérkép szerint csak városi legenda, hogy ezt a szobrot szállították el a forgatásra, ám a két szobor teljesen egyforma. Amikor a blog szerzője ott járt az udvarban, a korsó tömve volt cetlikkel, ő is tett bele egy kívánságot. Vajon kipróbálta ezt valaha valaki a vásárhelyi korsós lánnyal? Nem valószínű, túl magasra kellene kapaszkodnia.

Vitay Georgina szökése: az előzmény

Az írónő egyik visszaemlékezésében található a történet – a Szabó Magda a katedrán című írásból idéztük -, miszerint hódmezővásárhelyi tanárévei idején egyszer egy asszony jelentkezett az iskolában azzal, hogy családi okok miatt azonnal hazaviszi lányát az internátusból. „»Családi ügy?« – tűnődtem, míg néztem az anyát, akinek úgy reszketett a keze, hogy hol a kesztyűjét ejtette le, hol a táskáját, miféle családi ügye lehet ennek, de akármiféle van, amit nem lehet, azt nem lehet. Nem érti? […] Bámult az arcunkba, most már tudom, mit mondott a szemével, akkor nem értettem. Végre elment. Ám furcsa módon, a gyereke eltűnt az intézetből, s miután a kapus nem vette észre, alighanem a kiskapun át. […] Valaki kinyithatta azt a kiskaput. Ugyan ki volt az a diakonisszák vagy a kollégáim között, aki okosabb volt nálam, butánál? Áhítat után a nagytiszteletű úr? Lányi? Serfőző? Kicsoda? Sose derült ki. A kislány mindenesetre nem volt található, s más útja aligha lehetett, mint azon a bizonyos kiskapun át, amelyre tapadva Vitay Georgina várja majd a szabadulást Matula kertjéből.”