Filmkritika: Barátságra várva

Samuel Beckett műfajteremtő abszurd drámája, a Godot-ra várva látszólag semmi másról nem szól, minthogy két ember hiába vár egy Godot nevű valakire (vagy valamire). Pont így tesz Martin McDonagh legújabb filmjének, A sziget szellemeinek főhőse is, csak ő nem Godot-ra, hanem a barátja barátságára vár – mindhiába. Sőt! A barátság iránti hasztalan vágyakozás idővel valóságos rémálommá válik, mert a címzett még attól sem riad vissza, hogy saját ujjait vagdossa le, valahányszor felkeresi őt egykori cimborája. Hogy célt ér-e ez az értelmetlennek tűnő öncsonkítás? Igen is, meg nem is. Egyszerű válasz aligha adható komplex kérdésekre.

A brit rendező eddigi filmográfiája is igen tekintélyparancsoló, hiszen az ő nevéhez fűződik a nagy sikerű Erőszakik és az Oscar-díjakig menetelő Három óriásplakát Ebbing határában. Nem kell hozzá különösebb jóstehetség, hogy biztosak legyünk benne, A sziget szellemei is Oscar-díjas alkotás lesz hamarosan. A filmet nem kevesebb, mint kilenc kategóriában jelölték, és bizony szinte valamennyiben esélyesnek számít. Lássuk is hát a legmarkánsabb értékeket!

A sort a remekbe szabott forgatókönyvvel kezdem. Alkotója, a már említett McDonagh le sem tagadhatná, hogy A sziget szellemei eredetileg színházi darabnak készült. Kevés szereplő, még kevesebb helyszín, kiélezett konfliktusok, dramatizálás. Ami miatt mégis azt mondom, az alkotás jobban működik filmként, mint színműként, az a csendesség. Mozgóképen sokkal jobban működik a műre oly jellemző hangtalan sokatmondás, mint ahogy a színpadon működne. A már-már valószerűtlenül csodálatos írországi tájról nem is beszélve – ez az utolsó, de egyben a legerősebb érv amellett, hogy a filmet mindenképpen moziban érdemes megnézni.

A színészi játékról ugyancsak kizárólag szuperlatívuszokban lehet beszélni. Colin Farrell és Brendan Gleeson már az első pillanatuktól kezdve egybeolvadnak karaktereikkel, így együtt meg tökéletes párost alkotnak. Úgy vélem, az ilyen alakításokra mondhatjuk azt, hogy legendás. Mellettük érdemes megemlíteni Kerry Condon nevét is, akinek a karaktere pusztán a vásznon töltött játékideje miatt nevezhető mellékszereplőnek (a két főhőshöz viszonyítva), dramaturgiai jelentősége azonban bőven a főhősökével egyenértékű. A még mindig csak 30 esztendős ír színész, Barry Keoghan is remekül hozza karakterét, bár az ő esetében egyáltalán nem újdonság, ha egy szellemileg visszamaradott és/vagy deviáns viselkedést mutató hőst kell megformálnia.

Egy kiemelkedő filmhez persze nemcsak nagyszerű forgatókönyv és tehetséges színészek kellenek, hanem markáns atmoszféra is. Ezt A sziget szellemeiben a már emlegetett helyszín, a tájat megjelenítő (mondjuk inkább úgy: megfestő) fényképezés és a rendkívül egyedi stílusú zene hármasa alkotja. Utóbbi a film nézése közben fokozatosan kúszik a bőrünk alá, tovább fokozva a film képeinek hatását. A képekét, amelyek még bőven a megtekintést követően is a fejünkben maradnak, vissza-visszatérő szellemekként kísértve. Igen, kísértve, ugyanis bármennyire is abszurd A sziget szellemei, le kell szögezni, hogy a mű egészének hatása nem annyira mosolyt keltő, sokkal inkább nyomasztó. Ha úgy tetszik, örkényi. Ha bejöttek a rendező eddigi alkotásai, azért nézze meg, hogy lássa, milyen az, amikor egy alkotó még egy szinttel feljebb lép. A sziget szellemei McDonagh legjobb filmje, de ez talán bármelyik stábtagról elmondható. 

9/10