Filmkritika: Rossz szomszédság, spanyol átok

A nem kevesebb mint 9 Goya-díjjal (ami nagyjából a spanyol Oscarnak felel meg) kidekorált Szörnyetegek az idegengyűlölet témakörét járja körül. A rendező, Rodrigo Sorogoyen (Stockholm, A rendszer) annak a holland párnak a történetét vette alapul, akik egy galíciai hegyvidékre költöztek, hogy ott hozzák létre saját ökotudatos mezőgazdasági vállalkozásukat. Csakhogy a terv meghiúsult, mivel az ott élő közösség képtelen volt elviselni, hogy idegenekkel osszák meg az anyaföldet. Egy nap a holland pár férfitagja nyomtalanul eltűnt. A holttestet négy évvel később találták meg. Nem véletlen hát, hogy Sorogoyen a férfi özvegyének dedikálta a filmjét.

A Szörnyetegekben nem holland jövevényeket látunk, hanem franciákat, de ezt leszámítva az alaptörténeten nem sokat változtatott a rendező. Az üldözött férfi a filmben és a valóságban egyaránt kamerát ragad, hogy felvételekkel bizonyítsa az ott élő spanyolok atrocitásait. Amikor a tragédia megtörténik, a kamera akkor is be van kapcsolva. Kérdéses azonban, hogy a gyilkosságot bizonyító felvétel előkerül-e valaha a galíciai erdőrengetegből. A helyi hatóságok ugyanis mintha kissé félvállról vennék az esetet. Az egyedül maradt asszonynak kell hát kezébe vennie a nyomozást. Egyedüli segítsége a lánya, aki viszont mindent megtesz azért, hogy anyja minél hamarabb elköltözzön az ellenséges galíciai faluból. Amíg azonban nem derül ki a teljes igazság arról, pontosan mi történt a férjével, a gyászoló asszony nem hajlandó elköltözni. 

Műfaját tekintve a Szörnyetegek thriller, krimi és dráma együttvéve. A több mint kétórás játékidőben bőven elfér két cselekményszál is: az első másfél órás, a második nagyjából 45 perc. Sorogoyen nem azzal indítja filmjét, hogy franciák költöznek a spanyol faluba. Amikor bekapcsolódunk a cselekménybe, már érzékelhető az idegenek iránti ellenszenv. Ez persze kölcsönös, bár a franciák egy ideig inkább csak tűrnek, tűrnek és tűrnek.

Megfélemlítéseikkel az őslakosok egyre messzebbre mennek, míg a húr pattanásig nem feszül. A Szörnyetegek attól igazán hatásos, hogy az imént vázolt folyamatot hatásvadászat nélkül képes megjeleníteni. A film erejét az adja, hogy sosem tudjuk, mi lesz a következő lépés, legközelebb meddig mennek el a spanyolok, és mikor jön el az a pont, amikor a francia férfi már nem kenyérrel válaszol a kődobolásra. A hatóságok szerint a betolakodók provokálják a helyieket, ami persze nonszensz, ezt a néző is jól látja. A Szörnyetegek nem igazán törekszik arra, hogy részrehajlás nélkül mutassa be a viszonyokat. Még bizonyos szimbólumokkal (pl. a bárányok) is nyomatékosítja, hogy itt bizony a francia bevándorlók az ártatlan áldozatok, az őslakos galíciai népség (különösen a két szomszéd férfi) az idegengyűlölő gyilkosok.

Azért egy-két beszélgetés akad, amikből tudomást szerezhetünk a gyilkosok motivációiról, a film tehát nem hallgatja el teljesen, hogy az éremnek most is két oldala van. Mivel a film konfliktusos drámának is beillik, így ahhoz, hogy a Szörnyetegek működjön, kellenek hozzá nagyszerű színészi teljesítmények is. Denis Ménochet és Luis Zahera kettőse elementáris erejű, de nem sokkal marad el tőlük a feleséget alakító Marina Fois és a másik szomszédot játszó Diego Anido sem. Aki a paranoid thrillereket szereti, annak a film első másfél órája nyújt sokat, aki viszont inkább a krimi és/vagy a dráma szerelmese, az a Szörnyetegek második felében találja meg a számításait. 

8/10