Filmkritika

2024.01.06. 09:00

Filmkritika: Élőholtak hajnala

A cím ne tévesszen meg senkit, ez a kritika nem a legújabb zombis horrorfilmről szól. Ugyanakkor tény, ami tény: Paolo Genovese filmje, a Hátralévő életem első napja olyan emberek újrakezdési kísérletét mutatja be, akik élet és halál között lebegnek.

Lass Péter

Egy nap zuhogó esőben a hárommilliós olasz nagyvárosban négy ember öngyilkosságot kísérel meg. Ők nem tudnak egymásról, de egy valaki tud róluk. Egy titokzatos idegen kimenti őket a halál torkából, és szállást ad nekik egy üres hotelben. Szinte rögtön fény derül arra, hogy hőseink élet és halál között rekedtek, ám még mielőtt ismét a halál mellett döntenének, ez a rejtélyes idegen pontosan hét napot ad nekik arra, hogy gondolják át végzetes döntésüket.


A hazájában rendkívüli népszerűségnek örvendő talján rendező, Paolo Genovese (Teljesen idegenek, A hely) ezúttal is olyan filmet készített, ami közönségbarát stílusával, egyszerre könnyed, mégis megható hangvételével gyorsan rabul ejti a szentimentális alkatú nézők szívét. A Hátralévő életem első napja időtlen témát boncolgat, és egyértelműen életigenlő választ ad az élet legnagyobb kérdéseire. Olykor színpadias, máskor túlontúl is naiv, de végig fenntartja az érdeklődésünket. Ez elsősorban a négy főhős karakterének köszönhető. Bár nem teljesen egységes a főszereplők bemutatásának a mélysége, ugyanakkor mindegyikük megkapja a maga nagyjelenetét. Jó megoldásnak tartom, hogy mind a négy öngyilkosjelölt más és más. Csak az közös bennük, hogy nemcsak nem boldogok, de már nem is áhítják a boldogságot. Minden néző megtalálhatja a hősökben a maga „kedvencét”, akit a leginkább meg tud érteni, akinek a története a leginkább megérinti. Ami még kiemelendő a filmben, az a zene. Genovese remek számlistát pakolt a filmje alá, bizonyos jelenetekhez a közben hallható zene – hatásvadászat ide vagy oda – igen sokat hozzátesz. A film szerkezete szigorú kronológiai sorrendet mutat. Azt az egy hetet követjük végig, amely során hőseink remélhetőleg rájönnek arra, miért érdemes mégiscsak tovább élniük.

Ők – mintegy szellemként – minden élőt látnak, őket viszont senki sem látja. Így tapasztalhatják meg, milyen lesz/lenne az élet nélkülük. Közben minden egyes nappal mind jobban és jobban megismerjük hőseinket, akik idővel nemcsak azt láthatják, hogyan mennek tovább a dolgok immár nélkülük, hanem azt is, milyen dolgok várhatnak rájuk, amennyiben mégis inkább az életet választják a halál helyett. Hogy mindez hogyan lehetséges, az nem derül ki, tehát szerencsére semmiféle tudományoskodó okoskodást nem kapunk párhuzamos dimenziókról, téridőugrásokról, miegymásról. Vallási színezetet sem ölt a film, habár arra utaló jelek akadnak, hogy a titokzatos idegen egyfajta angyali lény, aki csak valamiféle magasabb rendű szféra parancsait követi. Mivel ezt az „angyalt”, illetve az ő gondolatait, érzéseit is jobban megismerhetjük, eszünkbe juthat a Berlin felett az ég című filmklasszikus. Jóllehet szerelem nincs a műben, de sorsközösség, empátia és szeretet rengeteg. Mivel viszonylag kevés szereplőt és kevés helyszínt mozgat a film, szerintem jól mutatna színpadi darabként is, annál is inkább, mivel meglehetősen dialógusközpontú alkotásról van szó. Az is eszembe jutott még, hogy – miként a rendező másik filmje, a Teljesen idegenek – a Hátralévő életem első napja is befuthat olyan karriert, amely során rengeteg ország elkészíti a maga verzióját a sztoriból. Hiába na, Genovese nagyon ért ahhoz, hogy univerzális témákat boncolgasson minél több és minél többféle embernek címezve alkotását. 

8/10

 



 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában