Délmagyar logó

2019. 06. 20. csütörtök - Rafael 19°C | 28°C Még több cikk.

Kritika - Hitvallás és derű Pannonhalmáról

"Kereszténynek lenni, adott esetben elöljárónak lenni, nem elsőbbséget jelent, hanem azt jelenti, hogy nekem kell kezdeményezni a kapcsolatot, nekem kell előre köszönni" - vallja "A megajándékozott" címmel megjelent interjúkötetben Várszegi Asztrik.
A bencés szerzetes, püspök, emeritus főapát Gülch Csaba kérdései alapján beszélt eddigi életútjáról. Értő kérdéseivel olyan kordokumentum jelent meg, mely az életrajzi adatokon túl sokkal inkább Várszegi Asztrik lelkiségi életrajzát tárja elénk. Várszegi Asztrik 1991-től 2018 márciusáig pannonhalmi főapátként szembenézett a rendszerváltást követő egyház kérdéseivel, újragondolta és széleskörűen megvalósította a Márton-hegyi apátság mai lehetséges és példamutató üzenetét. Életrajzi vallomásában a megküzdött és elért érdemeket nem kizárólag a maga érdemének, sokkal inkább a szerzetesi közösségnek, s elsősorban Istennek köszönhetően éli meg. Míg az életrajzi interjúkötetek általában az adott életút egyes elemeit, az elért érdemeket, a megküzdött nehézségeket, az örömöt és a dicsőséget mutatják be, itt nem, illetve csak részben találkozunk ezzel.

A Regula  üzenete

A könyv olvasása közben azt érezhetjük, mintha Asztrik atya szavaiban Nursiai Benedek gondolatisága elevenedne meg és tárulna fel annak értelme a XXI. század Magyarországán. Az emeritus főapát ugyanis úgy beszél múltról, küzdelemről, testvéri kapcsolatokról, világnézetről, keresztény és azon belül is a szerzetesi életről, hogy közben feltárja a hozzávetőlegesen ezerötszáz éves Regula egyik meghatározó üzenetét: „bármi jóba kezdesz, igen állhatatos imádsággal kérjed, hogy Ő vigye azt végbe".
Várszegi Asztrik bencés szerzetes beszélgetőtársa, Gülch Csaba költő, újságíró kérdéseire adott őszinte válaszaiból megtudhatjuk, hogy mit jelentett elvált szülők egyetlen gyermekeként a ’60-as évek Magyarországán bencés szerzetesnek állni, és arra is fény derül, hogy milyen irodalmi és zenei művek hatottak az emeritus főapát életére. Asztrik atya megosztja családjának történetét, elmondja szülővárosához, Sopronhoz kötődő élményeit, feleleveníti az ottani evangélikus Líceumban töltött éveit, de beszámol a Győrött végzett tanítói szolgálatáról is. Megismerhetjük utazásait, Jeruzsálem utcáival történő meghatározó találkozását, kultúrára, ökumenére nyitottságát. Mindezek mellett azonban egyre jobban kirajzolódik előttünk az a kép, hogy mit jelenthet szerzetesként és főapátként Pannonhalma.

Lelkesítő örömöt érezhet az olvasó, hogy még a kényesebb vagy éppen patetikusabb kérdések esetén is előkerül az Asztrik atya életét meghatározó derű, mely egyben rámutat, hogy az Istent követő élet és a problémamegoldás óhaja nem nélkülözheti a szeretetre támaszkodó humort sem.

Az imádkozó életre tanít

Az emeritus főapát többek között beszél korunk kérdéseiről is: „Kortársaim tragédiáját abban látom, hogy úgy tartjuk, mindent magunknak köszönhetünk. (…) Modern neurózis, mikor az a félelem van bennünk, hogy ha ezt most ebben a pillanatban nem éljük meg, nem használjuk ki, akkor valamiről lemaradunk és boldogtalanok leszünk.

Nem vagyunk mi mindenhatók, Isten a Mindenható, akit csodálatos módon Atyának szólíthatunk." Ehhez kapcsolódóan később ezt olvashatjuk: „Életutunkon, valamikor a belső érésünk egy bizonyos szintjén döntést kell hoznunk: magunk körül forgunk, vagy egy ügyet szolgálunk. Ha az ember maga körül forog, akkor állandóan sír, jajgat, soha semmi nem elég. Féltékenykedik, verseng. Sajnálja és sajnáltatja magát, és képtelen észrevenni másokat. Ha ügyet szolgál, ráadásul Isten ügyét, akkor egészen másként tud a környezetéhez, a világhoz viszonyulni. Mivel nem magunkkal, saját előnyünkkel, netán önfényezésünkkel foglalkozunk, így türelmesebbek, megértőbbek lehetünk a mások gyengéi, de még a kifejezetten bennünket sértő élethelyzetekkel szemben is."

Erre az „ügyszolgálatra", az Istenre figyelő életből táplálkozó, másokra és a teremtett világra történő szüntelen rácsodálkozásra, a nélkülözők és a szép észrevételére és az imádkozó életre tanít minket ez a kötet. Arra, hogy járjunk nyitott szívvel, derűvel és őszinteséggel a világban és éppen mindezekből következően, a meghívás baráti gesztusaként, hirdessük életünkkel és a másokra figyelő lelkületünkkel az evangélium örömét.

A nagymama óhaja beteljesült

Elmondhatjuk, hogy beteljesült Asztrik atya nagymamájának óhaja, amikor 1964. július 27-én, unokája Pannonhalmára indulásának napján ezt kérte: „Kisfiam, lehet, hogy hivatásodban nagy ember leszel. Arra kérlek, hogy életutadon a hajlott hátú öregekhez és a maszatos kisgyerekekhez mindig hajolj le!" Várszegi Asztrik nemcsak lehajolt és lehajol őhozzájuk, hanem szolgálatával másokat is erre tanít.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Irodalom- és sajtótörténeti időutazás az OSZK Kiadóval az Ünnepi Könyvhéten

Irodalom- és sajtótörténeti időutazás az OSZK Kiadóval az Ünnepi Könyvhéten
Irodalom- és sajtótörténeti időutazással készül az Országos Széchényi Könyvtár az Ünnepi Könyvhétre. Tovább olvasom