2019. 10. 03. 06:30 | [email protected]

Három ember, három történet, a közös bennük a kor. A nyolcvan év. Alig valamivel az idősek világnapja előtt, nem sokkal egymást követve, de a másik kettőtől teljesen függetlenül köszöntöttek három sportembert, akik saját területükön egészen bizonyosan maradandót alkottak.

Sokak vágya valamit hagyni a jövőnek, nekik ez sikerült. Azzal együtt is, hogy aligha akadt munkásságuknak olyan, rövidebb vagy hosszabb időszaka, amikor akár csak célzást is tettek volna rá, náluk ez saját „szoborfaragásuk” részét képezi.

Becsülettel végezték vállalt feladatukat, őszintén hittek benne, hogy amit nap mint nap tesznek, az jó ügyet szolgál,

miközben ők maguk nagyon szeretik és szívesen művelik választott tevékenységüket.

Érvényes ez a Heves megyei kis településen az asztaliteniszt meghonosító, az előbb pingpongozóként, később vezetőként ténykedő aktivistára. Lerakni egy szakosztály alapjait, majd évtizedeken át működtetni több mint embert próbáló. Gyerekeket képezni, utánpótlást nevelni és közösséget formálni csak az képes, akiben megvan a hajlam az áldozatvállalásra, az önzetlen odaadásra, az alázatos munkára.

Minőségi – értsd: Nemzeti Bajnokságban szereplő – csapatot felépíteni és irányítani egészen más dimenzió. Ha pedig ezért 23 esztendőn keresztül nap mint nap úgy ébred az ember, hogy van még mit átadni, és előbbre akar lépni, akkor talán érzékelhető az elhivatottság. Ezen túlmenően nyolcszor a diákolimpia országos döntőjébe bejutni sem „piskóta”, mint ahogy válogatott kosárlabdázókat nevelni sem gyerekjáték. Mi több, csak kevesek sajátja.

Az ugyancsak megyeszékhelyen élő „harmadik nyolcvanas” önmagáról azt mondta, „nem testnevelő tanár vagyok, hanem pedagógus”. A tanítványok csodálták következetes szakmaiságát, optimizmusát és életvidám jellemét, tudva és érezve, mesterük akárhol is tanított, a szakma mellé emberséget is adott.

A születésnapi köszöntésnek mindhárom esetben az a hely adott otthont, ahol lepörögtek az eseményekben és eredményekben gazdag évtizedek. Asztalitenisz-terem, kosárlabdacsarnok, atlétikai pálya. Sikerek, kudarcok fészke, a nevelés színtere, a második otthon. Visszatérni oda – különösen az évtizedekkel ezelőtt vágyálomként megfogalmazott rekortánra – kellemes élmény, felidézni az emlékek tömegét lehetetlen vállalkozás.

Birkás István, Csányi Barna és Galambos Sándor maradandót alkotott.

Hozzászólások