Filmkritika: Veszi a kalapját

Harrison Fordot senkinek sem kell bemutatni, ahogyan Indiana Jonest sem. Az ikonikus kalandor-professzor legutóbb tizenöt évvel ezelőtt volt látható a nagyvásznon, de mivel az az epizód nem igazán nyerte el a rajongók tetszését, várható volt, hogy Ford, illetve Indy még egyszer felveszi a kalapját. Látva most az Indiana Jones és a sors tárcsája címen futó utolsó részt, azt kell mondanunk, Hollywood bölcsen döntött, amiért még egy esélyt adott a legendának.

Előrebocsátom, hogy nem én vagyok a kalandfilm műfajának legnagyobb szerelmese, úgyhogy az a tény, hogy végig jól szórakoztam James Mangold filmjén, mindenképpen az alkotást dicséri. Apropó, James Mangold! Most először fordult elő, hogy egy Indiana Jones-film forgatásán nem Steven Spielberg ült a rendezői székben, hanem valaki más. Persze ne gondolja senki, hogy James Mangold csak egy kispályás zöldfülű, hiszen olyan filmeket köszönhetünk neki, mint Az aszfalt királyai, a Logan, A nyughatatlan, az Észvesztő, vagy épp a Kate és Leopold. Nem meglepő tehát, hogy a stúdiónál úgy gondolták, a direktor úr már eleget bizonyított ahhoz, hogy megkapja karrierje eddigi legnagyobb lehetőségét. Ő köszönte szépen, élt is a megelőlegezett bizalommal, ennek köszönhetően pedig Indy búcsúja méltó régi nagy híréhez.

Az Indiana Jones és a sors tárcsája legnagyobb erénye a nagyszerű arányérzékben keresendő. Természetes, hogy a nyolcvanéves Harrison Ford lassabban mozog, mint négy évtizeddel ezelőtt, ám a film ezt nem dörgöli minden egyes jelenetben az orrunk alá. Ugyanakkor azt a képtelenséget sem akarja elhitetni senkivel, hogy a megfáradt Indiana Jones erősebb, ügyesebb és gyorsabb, mint valaha. Búcsú a film, egy hattyúdal, de nem ez van a középpontban, hanem az, ami az Indiana Jones-filmek sava-borsa, azaz a kaland. A film játékideje két és félóra, mégsem unatkozunk, hiszen még annak ellenére is sikerült izgalmas jeleneteket produkálni, hogy tudjuk, úgysem esik bántódása hősünknek. Az alkotók továbbá arra is figyeltek, hogy az állandó zenei aláfestéssel egy kicsit a múltat is megidézzék. A filmzene hangsúlyos jelenléte, illetve a hangszerelés a 80-as, 90-es évekbe repíti vissza a nézőt, tovább erősítve ezzel az érzést, hogy egy hamisítatlan Indiana Jones-filmet látunk. Egy-két kikacsintás is történik korábbi részekre, sőt vélhetően még több is van belőlük, mint amennyit én – „Indy-laikusként” – észrevettem.

Negyven évnyi filmtörténet, ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni. Ez alatt az idő alatt generációk ismerhették meg Indiana Jones történetét, és most a mai fiatalokon a sor, hogy megtudják, ki is valójában a kalandfilmek királya. Ehhez mérten a film intenzív látványvilággal rukkol elő, és mindvégig gyors tempót diktál. Maga a forgatókönyv elég fordulatos, hogy ne unatkozzunk, de soha nem túlságosan bonyolult ahhoz, hogy a kisebb nézők ne tudják követni az események láncolatát. Voltaképpen nem történik a filmben más, mint kergetőzés, mert hol Indiana Jones fut az ellenség elől, hol meg az ellenség fut előle. Egyszer Marokkó a helyszín, máskor meg Szicília. A film utolsó tíz-tizenöt perce pedig a méltó lezárás, a búcsú ideje, amikor Indiana Jones is megpihen. Persze ne gondoljunk tragédiára, hiszen csak veszi a kalapját. A kalapot, amit talán egy fiatalember majd felvesz. Hollywoodot ismerve bizton állíthatjuk a jövőre nézve: Indy nem vész el, csak átalakul. 

8/10