Filmkritika: Elbújik az ajtó mögött

Tizenhárom évvel ezelőtt jött ki az első Insidious-film, ami akkora siker lett, hogy a stúdió szinte rögtön berendelte a következő részt, majd az után még egyet és még egyet. Amíg pénzt hozott, senkit sem zavart, hogy közben a színvonal is esett, jóllehet nem meredeken, csak érzékelhetően. Ennek megfelelően sokak szerint a legutóbbi eresztés, a 2018-ban készült Insidious: Az utolsó kulcs az eddigi mélypont, és ezért talán nem meglepő, hogy a korábbi 2-3 év szünet mostanra 5 évre duzzadt, mire elkészülhetett a folytatás. Ráadásul az eddigi rendezők (James Wan, Leigh Whannell és Adam Robitel) mind kihátráltak a direktori székből, amit végül a színészből rendezővé (is) avanzsáló Patrick Wilson foglalhatott el. A cinikusok mondhatják, hogy a stúdió már annyira nem bízott a projektben, hogy egy zöldfülűnek adta a stafétabotot, másfelől viszont ez azt is jelentheti, hogy Patrick Wilson személyében végre egy olyan rendezője van az új résznek, akinek – lévén, hogy a filmszéria főszereplőjét alakítja – igazán szívügye az Insidious. A rosszmájú cinikusok táborát és a naiv lelkendezőket is el kell kedvetleníteni: az Insidious: A vörös ajtó nem lett se szörnyű, se kiváló, csak a tisztes középszer mintapéldája. Ennek fényében az új rész nem a széria legrosszabb darabja, de közel sem a legjobb.

A mű első fél órája mindenesetre igencsak meglepő. Pont harminc percet kell várni az első ijesztgetésre (angolul: jump scare), mert addig Wilson hangulatot és a karaktereket, illetve az karakterek közötti kapcsolatokat építgeti. Különösen sok gondot fordít az apa és fiú kapcsolatára. (Erre utaltam a felvezető szövegemben is, összevetve a filmet A mumussal, ahol anya-lánya kapcsolatról volt szó.) Sőt, idővel kiderül (ez talán nem olyan nagy spoiler), hogy az ördögi képmás, a sötét oldal nemcsak két generáció életét keseríti meg, de már jelen volt a nagyapa életében is. Az orvostudomány szerint ez „csak” paranoid skizofrénia, a horror műfaján belül viszont maga a Gonosz. Gyanítható, hogy amíg nem találunk tudományos magyarázatot a tudat kérdésére, addig a horrornak remek táptalaj a freudi tudattalan világa. Itt a tudatalatti képi manifesztációja az alcímben is jelzett vörös ajtó, amelynek a színe nem biztos, hogy a vértől vörös.

Hősünk fia, Dalton nagy rajztehetség, így a kezében gyakran megfordul a vörös ecset. Márpedig a festék nem válik vérré, csak akkor, ha hagyjuk előtörni a múlt árnyait. Voltaképpen erről szól az Insidious: A vörös ajtó, vagyis nemcsak generációs problémákat boncolgat, hanem alkotáslélektani kérdéseket is. Nagy szavak ezek, és ennek fényében az új Insidious igazán ambiciózus filmnek tekinthető, pláne ha arra gondolunk, hogy a mű egy jelenetben még Stanley Kubrick legendás filmjét, a Ragyogást is megidézi. Kár, hogy Patrick Wilson közel sem Jack Nicholson, de ennél is nagyobb kár, hogy a Daltont alakító Ty Simpkins, mire felnőtt, elfelejtett színészkedni. Gyerekszínésznek remek volt, de most rossz nézni az erőlködését. Persze nem kizárólag rá akarom húzni a vizes lepedőt, hiszen az is tény, hogy a film csak akkor működik igazán, amikor sikerül megijesztenie a nézőt. Ezeket a pillanatokat leszámítva sajnos az új Insidious is egy erőtlen, sótlan mozi, amolyan egyszer nézhető kategória.
5/10