Amikor még a Vízi Ördögök és a hableányok úsztak a Tiszában

Idén lenne 100 éves Katona Imre folklórkutató, egyetemi docens, a történelemtudományok kandidátusa. Iga­­zi csongrádiként az ő életét is át- meg átszőtte a Tisza, rengeteget foglalkozott a folyó vonalát „igazító” kubikosok munkájával és a folyóhoz kapcsolódó legendákkal.

Visszaemlékezéseiben a vízben úszó hableányokról is beszámolt, de a mondavilág sellői távol álltak a Disney-rajzfilmek hosszú hajú, fitos orrú, kedves kis víz alatti hercegnőitől. A Tisza hableányai a legendák szerint sokkal inkább csúnya lények voltak, akik a hajósokat és halászokat háborgatták.

Nem látták őket, de hittek bennük

Mint a néprajzkutató lejegyezte, szülővárosában, Csongrádon gyer­­mekkorában még meséltek a Ti­­szában úszkáló hableányokról. A tiszai hajósok legendái szerint a sellőknek kibontott, hosszú hajuk és deréktól lefelé haltestük volt.

Legtöbben már nem hittek a létezésükben, képzeletbeli lé­­nyeknek tartották őket, ennek ellenére a nép egy ideig hitte, látta is a hableányokat. Főleg azok a népek vették komolyan a létüket, akik a vasútállomás környékén, messze a Tiszától laktak, arrafelé még a két háború között is hittek a hableányokban. Katona Imre elbeszélése szerint tréfás kedvű tiszai emberek ráértükben vissza is éltek hiszékenységükkel, és nagy hangon kiabálni kezdték a városszéli negyedben:

– A halászok kifogtak egy hableányt a Tiszából, a gátról mindenki meg­­láthatja! Kisvártatva kíváncsi tömeg lepte el a gátat, amely hosszas várakozás után csalódottan oszlott szét. A „kikiáltók” persze addigra már sehol nem voltak.

A Szőrös Büfögő, a Meredt Testű meg a Fekete Gyerek

A vízen járó emberek nemcsak a hableányokat tisztelték, más ember- és természetfölötti lényekben is hittek. Ezek többsége nem volt tetszetős külsejű, és nem is csábította, hanem inkább riogatta a halászokat, hajósokat és fürdőzőket, akik közül olykor egyet-egyet esetleg el is ragadott. Ezek a különféle ijesztő lények és tilalmak egyrészt a vízenjárókat óvták, másrészt pedig igyekeztek távol tartani a víztől a tapasztalatlan látogatókat, de balesetekkel kapcsolatos élmények is lappanghattak mögöttük.

Mint a néprajzkutató irataiból kiderül, Tápén azt mesélték, hogy ott él víz alatti palotájában a Süvöltő, akinek tilos volt csapkodással, kődobálással zavarni a nyugalmát. Ha valaki mégis így tett, azt levitte a víz alá. Dühös hangját a visító malacéhoz hasonlították, erről kapta a nevét is.

A Szőrös Büfögőnek szintén valamilyen állatokéhoz hasonló hangot tulajdonítottak, ez a torz alak váratlanul ugrott ki a vízből, és elkergette az útjába kerülőket.

A Vízi Ördög nem mutatkozott, a víz alatt, láthatatlanul dolgozott: néha megkötötte a csónakokat és szétszaggatta a hálókat.

Egy másik mondai lény, a Me­redt Testű arról volt híres, hogy váratlanul beugrott a csónakba, ott halottként elterült. Ha a halászok gyanútlanul, segítő szándékkal hozzányúltak, akkor a csónakot elsüllyesztette, de ha békén hagyták, akkor egy idő után kiugrott és eltűnt. Szeged környékén úgy tudták, hogy a „tetszhalott” nem ugrott be a csónakba, hanem me­redt testtel lebegett a víz színén, de ha a vízenjárók beemelték a hajójukba, azt elsüllyesztette, és a halászokat is magával ragadta.

Hozzájuk képest egy ártalmatlanabb vízi lény volt az Algyő környéki Veres Sipkás, akit más néven Fekete Gyereknek is ismertek: ő megelégedett annyival, hogy hirtelen beugrott a csónakba, rávigyorgott a meglepett halászokra, majd nagy nevetve vízbe vetette magát.

Köpködni, káromkodni, követ dobálni tilos

Katona Imre gyűjtései szerint a Tiszához változatos egyéb hiedelmek és tilalmak is kapcsolódtak. Ezek többsége a halak háborítatlanságát tartotta szem előtt, és ezt „csomagolták” valami természetfeletti lény vagy tiltó babona bőrébe. Ilyen volt a kővel, kaviccsal való dobálás, amely elriasztja a halakat, ezt a legtöbb vízen járó ember tiltotta.

Mint a néprajzkutató munkáiban felidézte, Csongrádon a parton játszó fiúk betartották ezt a szabályt, de volt egy „kiskapu”: legfőbb szórakozásuk a versenyszerű „szűrés” volt, amit máshol kacsázásnak hívnak: egy lapos kővel vagy kaviccsal kellett a víztükrön minél többet pattintani.

Az győzött, akinek a kavicsa legtöbbet szökellt és legmesszebb süllyedt el.

Ezt a játékot a felnőttek elnézték a gyerekeknek, a vízbe köpködni azonban nem volt szabad, és a víz­re ereszkedő halászoknak nem volt tanácsos káromkodni. A szegedi halászok tilalmai az örvénytől óvtak, méghozzá úgy, hogy ki sem mondták a nevét, nehogy felidézzék, inkább Szent Pétör vizeként emlegették.

Éhes volt a csacsi, kanyargós lett a folyómeder

E kifejezés mögött egy kereszténység előtti teremtésmonda lappang Katona Imre szerint: az alkotásba belefáradt Teremtő egyik segítőtársának meg­­engedte, hogy folyót hívjon létre. Az ügyetlen „segéd” azonban az egészet elrontotta, mert a folyó egyik fele lefelé, a másik pedig felfelé folyt, így középütt állandó volt az örvénylés.

De nem is lenne igazi, ha a Ti­­szának ne lenne „saját” teremtés­mondája is, amely más népek kö­­rében nem ismert. A „legmagya­rabb folyónak” is nevezett víz a folyamszabályozások előtt rendkívül kanyargós volt, erre egy eredetmondában találtak magyarázatot a tiszai népek. Eszerint a teremtéskor már minden folyónak volt medre, csak a Tiszáé hiányzott. A Teremtő – egyes verziókban Szent Péter vagy egy angyal – szamarát fogta az aranyeke elé, hogy barázdát szántson a folyónak. Az éhes csacsi azonban folyton jobbra-balra kapkodott, minden ehető kórót felfalt, közben az ekét is rángatta. Ezért lett olyan kanyargós az ősi Tisza medre.