Délmagyar logó

2019. 02. 18. hétfő - Bernadett -1°C | 12°C Még több cikk.

Itthon

Néhány hete egy 1986 nyarán készült szegedi felvétel tartja lázban az itt élőket. A csaknem 33 évvel ezelőtt forgatott videón jót nosztalgiáznak azok, akik emlékeznek Szeged akkori arcára. Én nem közéjük tartozom, nekem „csak" érdekes a videó. Mindössze egy hónapos voltam ugyanis, amikor a készítője körbefurikázta a várost, az alváson és az evésen kívül kevés dolog érdekelt. Ettől függetlenül mosolyogva nézem a videót: Szegednek – ha sokat változott is – a hangulata ugyanaz maradt. Lehet, hogy azért érzem így, mert bár aprólékosan felidézni már nem tudnám szülővárosom 80-as, 90-es évekbeli képét, érzéseket, benyomásokat, gyermekszemszög-
ből rögzített pillanatokat bőven őrzök azokból az időkből. 

Sőt, ha jól megnézem a felvételt, akadnak részei Szegednek – bár tényleg kevés –, ahol élőben nosztalgiázhatunk ma is, hiszen oly keveset változtak. Ha nem csal a szemem, a rakpart Tisza felőli oldala például egy komplett időutazás. A még mindig szolgáló, de már töredezett, bokagyilkos lépcsőkön nemhogy a szüleim, de a nagyszüleim is randevúzhattak. Most mégsem azt akarom mondani, hogy ideje volna felújítani. A nosztalgiában épp az a szép, hogy elfeledteti a gyakorlatiasság kijózanító szükségét. A lényeg épp az, hogy nekünk, bármi történjék is – Radnótit idézve –, sosem lesz csak térkép e táj. A rakpart kövei valóban régi szerelmek lábnyomát őrzik, ismerünk minden fát és bokrot, és tudjuk, hogy merre megy az út, mit látunk majd a kanyar után. Ami azóta nőtt ki a földből, először idegenként, ma már az ismerős múlt. S még nem tudhatjuk, holnap mit kell újratanulnia a szemünknek. Egyvalami biztos csak, bármi történjék is a várossal, itthon vagyunk.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Vandalizmus

Lehet az bármi, akkor sem fogom soha megérteni. Tovább olvasom