Délmagyar logó

2019. 05. 21. kedd - Konstantin Még több cikk.

A szegedi jégpálya óvatos ördöge

Hetente egyszer csatolja fel korcsolyáját Papp György festőművész, a főiskola emeritus tanára. Gyerekkorában, a háború után tanult meg korcsolyázni, a mozgáshoz és a természethez azóta sem lett hűtlen. Óvatosan siklik a jégen, mert mint mondja: számára már az is kunszt, ha nem esik el.
Sztár a szegedi műjégpályán a nyugdíjas Papp György. Fotó: Schmidt Andrea
Hétköznap délelőttönként ír le lendületes köröket a szegedi műjégen Papp György. A tanár úr, túl a sokadik ikszen, rendszeres látogatója a sportlétesítménynek.

– Nyugdíjba vonultam, de még mindig az egyetem polgára vagyok, továbbra is tanítok a főiskolán tűzzománcot – meséli két kör között, a pihenőben. – Kell a mozgás, hetente egyszer-kétszer jövök. A korcsolyázást gyerekkoromban szerettem meg, igaz, akkor még nem cipőben róttuk a jeget.

Gyerekkorában, a második világháború után a békéscsabai nádas tóra járt ki barátaival korcsolyázni. Akkor még kemény telek voltak, néha hónapokon át „üzemelt" az ingyenes jégpálya. Szegények voltak, nem futotta korcsolyára, ám az elmés fiúk saját kezűleg készítettek maguknak jégen sikló alkalmatosságot. Egy-egy deszkára rácsavarozták az acél éleket, azt rákötötték a cipőre, és máris lehetett siklani a szikrázó napsütésben.

Ez egy őskori történet, mosolyog Papp tanár úr, a folytatás pedig a 70-es évek végére datálódik: akkor már Szegeden, fiatal tanárként vitte jégre a gyerekeket, sokukkal meg is szerettette ezt a téli sportot. Műjég még akkor sem volt Szegeden, de a célnak tökéletesen megfelelt a petőfitelepi kanális.

A tanár úr a pályán és a főiskolán is jól érzi magát a fiatalok között. Negyven éve tanít, a diákok között lenni számára szellemi és fizikai megújulás. A jégen mindig akad valaki, akivel vált pár szót.
– Múltkor egy korombeli, csongrádi férfival beszélgettem. A 90 százalékos utazási kedvezményét felhasználva jött el Szegedre, nagyon ügyesen korcsolyázott, öröm volt látni.

Papp tanár úr büszkén mutatja fűzős műkorcsolyáját: húsz éve szolgálja őt a pár cipő, amit legalább hetente egyszer megjárat a jégen. Kiváló munka, élezni is csak egyszer-kétszer kell szezononként. S bár a cipő megengedné, a tanár úr mégsem csinál nagy kunsztokat a jégen. Azt mondja, neki már az is siker, ha nem esik el. Sokáig a felesége is járt vele, az utóbbi időben azonban ő inkább otthon marad. S csak akkor nyugszik meg, ha a jégpálya-látogatás után Papp tanár úr belép az ajtón – épségben, egy karcolás nélkül.

– Óvatos korcsolyázó vagyok, egyszerű figurákat tudok. Megy a koszorú előre, hátra, a piruett azonban szóba sem jöhet. Muszáj mozognom, a feleségem is azt mondja: óriási a mozgásigényem. Sérülésem még nem volt, nagyon óvatos vagyok.

Az óvatosságot vitorlázóévei alatt tanulta meg, hiszen a géppel szárnyalva is nagyon kell vigyázni. Szerinte minden helyzetben – földön, jégen, levegőben – nagyon fontos az előrelátás.
– A repülésnél nem csupán a pillanatnyi dolgokra kell figyelni, hanem az elkövetkezendő pillanatokra is – mondja. – Az előrelátás és a partner figyelése kulcsfontosságú, ezért a jégen is mindig figyelem a körülöttem lévőket. Az elmúlt években számos dologra rájöttem, talán ezért úsztam meg eddig sérülés nélkül, ezt most le is kopogom.

Papp György szerint sosem szabad közvetlenül kezdők vagy csoportok mögött siklani a jégen – bárki eleshet, s ha az ember nem figyel, még keresztül is bukik a jégre zuhanó társán. Kesztyűt is tanácsos mindenkinek viselni, eséskor ugyanis így nem vágja el a jég az ember kezét. Papp tanár úr azt mondja: „ A legfontosabb, hogy holnap is legyen kezünk-lábunk."


Csontironga

A sztárok a jégen című, tegnap indult, s ma folytatódó produkciójával a TV2 biztos, hogy sokat tesz a korcsolyázás, az „irongálás" népszerűsítéséért.
A korcsolyázásról már a rúna költészetben is találunk feljegyzéseket. Egy izlandi történelmi gyűjtemény a „Younger Edda" szerint Uller, a tél istene, állatok csontján csúszó íjász, és olyan gyors sítalpa van, hogy senki sem tud vele versenyre kelni. Percy Tamás, a XVIII. században élt püspök szerint a korcsolyázás az északi jellem „magasztos tulajdonságai" közé tartozik – írja A korcsolyázás története című, a www.palya.hu internetes oldalon olvasható dolgozatában Halbrucker Tamás.
A korcsolya őse a csúszó-csont. A vas éllel ellátott fakorcsolya 1300 körül jelent meg. A korcsolya ősét 1570-ig közlekedésre használták. De nemcsak északon, hanem a magyarlakta vidéken is ismerték ezt az eszközt: a csontirongát Szegeden is látott – írja Hermann Ottó a Magyar halászat című könyvében. Szerinte igen érdekes lábbeli a csusza nevű pásztorbocskor, amelyet a meg nem kötött csúszó-csonthoz éppúgy használtak, mint a megkötötthöz. A legbiztosabb egyensúlyt a rámás csizmára kötött csúszó-csonttal lehetett elérni, mivel a bőrcsizma jobban tartotta a bokát, mint a pásztorbocskor.
A legmagasabban fejlett sporttevékenységekben is ott rejlenek a természet legyőzésére törekvő ember felkészülésének mozzanatai, amelyek sokszor összefonódva – mint a korcsolyázás és a síelés – nőttek bele a testkultúrába – írja Egyetemes testnevelés és sporttörténet című könyvében Kun László. Úgy magyarázza: a korcsolyázás és a síelés mögött a helyváltoztatást és az akadályok leküzdését szolgáló tevékenységek, illetve ezek eszközei húzódnak meg. 1869-ben alakult meg a Budapesti Korcsolyázó Egylet, 1870. január 29-én korcsolyáztak először a városligeti műjégen. Az első Európa-bajnokságot 1891-ben Hamburgban Uhrling nyerte meg. Budapesten az első nagy versenyt – az 1895. évi Eb-t – Földváry Tibor nyerte. 

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Valósnak tartja a terrorveszélyt?

Tovább olvasom